Szépségen innen és túl – II. rész

Nagy Viktória nem szépnek, hanem karakteresnek tartja magát

A slusszpoén ezúttal az elejére kívánkozik. Délelőtt találkoztam Nagy Viktóriával, a Duna Televízió műsorvezetőjével, aztán este a péknél egy ismerős óvónőnek meséltem róla. Tuuudod, az a lány, aki…, magyaráztam, mire ő a homlokára ütött: Tudom! Szerintem miatta akarta a fiam, hogy bevezessük a kábeltévét – mondta nevetve. Ehhez képest, amikor Viktóriától azt kérdeztem, hogy szépnek tartja-e magát, nagyon határozottan ezt felelte:

– Én karakteresnek tartom magam. – Több dologból is kiderült még, hogy az önkritikája nagyon éles, bár az is, hogy alapvetően nincs nagy baja magával. – Utoljára az óvodában voltam házasságszédelgő, amikor azt ígértem a fiúknak, hogy aki franciadrazsét hoz nekem, ahhoz hozzámegyek. Amikor aztán az óvónő kiderítette a dolgot, és miközben szétosztotta a drazsékat, elmagyarázta, hogy ez bizony helytelen dolog. Azóta tudom. Nagyon komoly lány, a képernyőn rezzenéstelen arccal beszélteti a politikusokat, és velem sem viháncolt. Mégis, azt hiszem, hogy nagyon jó a humorérzéke. Nyílt és barátságos. (És milyen magas!) Elhozta annak a kutyának a képét, amilyenre vágyik, Jack Russel terrier, ha jól emlékszem. Nemrég a párját párizsi úttal lepte meg, de úgy, hogy a hivatalos változat szerint Hévízre készültek. Csak az okozott gondot, hogyan beszélje le a fiút a búvárfelszerelés becsomagolásáról. Ilyeneket csinál. Középiskolásként teljesen önállóan pályázott meg egy ausztráliai ösztöndíjat, és csak amikor biztos volt, hogy mehet, akkor avatta be a szüleit. Dolgozott az RTL Klubnál, a tv2-nél, a BOCS Tv-nél és a Magyar 1-en.

– Az Ablaknak készítettem anyagokat, és szóltak, hogy akkor a műsorban konferáljam is fel. Ott ültem negyven percig, a térdem remegett, arra gondoltam, most felállok, kirohanok, valami egészen másba kezdek, ezután úgysem fog keresni engem senki. De maradtam, és azt hiszem, ez volt a vízválasztó. Szerintem ez a kettősség a titka. Hogy mer is, akar is, mégis van benne visszafogottság. Van benne még sok-sok minden, ami ott vibrál ezen a szép arcon. Vannak kételyei magával szemben, nem véletlen, hogy nem “óriásplakátos” karriert, hanem személyiségére épülő, szakmai eredményeket akar, pedig nem ez a gyorsabb út. De az az ő útja. Azt, szeretné, hogy számoljanak vele, mint felkészült televíziós újságíróval, olyannal, akire rá lehet bízni komoly feladatokat.

Futottunk még…

Hiteles szakvélemény hiányában (vagy inkább azok bővében) a szépség témakörben a magam rendszerét kínálom – továbbgondolásra. Szerintem ugyanis a nőket alapvetően három kategóriába lehet osztani. Az elsőbe kevesen tartoznak. Azok, akik úgy szépek, ahogy vannak. (Mindig és mindenhol.) Rossz napon éppúgy, mint egy házibuli végén, nadrágszoknyában és ablaktisztítás közben, rövid frufruval, sőt, vizes hajjal is!

A második csoportba tartoznak (tartozunk) a legtöbben, éppen ezért talán indokolt volna alcsoportok létrehozása, de Isten ments! Így mindenki nyugodtan besorolhatja magát az élmezőnybe. Aztán van még egy csoport, ide is kevesen tartoznak. Az a lány a könyvtárból… A testét mintha egy tömbből, kevés munkával faragták volna ki, a szemei aprók, a bőre érdes, az ujjai vastagok, ha ránézek, inkább elkapom a szemem róla. Nekem egyetlen porcikám sem szép, mondta, miután egyszer megdicsérte a körmeimet, és mutatta a saját vastag, sötétpihés ujjait. Hallgattam, hallgattunk, de nekem már nem olyan csúnya, mint amilyen azelőtt volt. Ez is lehet a titok mögött, a megismerés, a megnyílás, a figyelem.

– Nem a feleségem a legszebb nő a világon, de nekem mégis ő tetszik a legjobban – magyarázza Tamás. – Az ő arca, az ő keze, az ő járása. Ha elém állítanának húsz szép nőt, lehet, hogy azt mondanám, hogy ez vagy amaz a legszebb, de az ő arcától érezném úgy, mintha ezer csengő berregne bennem. Ő a megoldás, a telitalálat, ő kell nekem. Nem az a szép, aki megfelel ilyen meg olyan paramétereknek, hanem az a szép, akit szeretek.

Stefanek Gertrúdot többször választották meg világversenyeken a legszebbnek, de ennek nem mindig örült

 – Tizennégy éves lehettem, az udvaron játszottam, amikor a szomszéd néni felsóhajtott: milyen kár, hogy ez a Gréti ilyen csúnya! Anyukámnak rettenetesen rosszul esett dolog, pedig akkor fiús voltam, magas, lapos, süni hajam volt, és térdig érő karjaim. Stefanek Gertrúd, egykori vívónő akkor volt utoljára csúnya. Vagy inkább: akkor lehetett ezt utoljára mondani róla.

– A nővérem maga volt a szépség! Az az igazi. Szőke haj, hatalmas, kék szemek, gyönyörű bőr, száj. Claudia Schiffer labdába sem rúghatott volna mellette. Nekem ki kellett kupálódnom egy kicsit. Először az edzőtáborokban tanították meg a többiek, hogyan fessem ki magam, akkoriban növesztettem meg a hajamat is. Biztosan számít, hogy alapvetően hiú vagyok. Soha nem megyek el egy kis smink nélkül, vasalatlan ruhában, és ezt magamért teszem. Nem azért, hogy mások észrevegyék, hanem mert nekem jó így. Ezért futok mindennap huszonöt-harminc percet, és fontos, hogy akárhány éves leszek, mindig lesz valami mozgás az életemben. Grétit többször választották meg világversenyeken a legszebbnek, de ennek nem mindig örült. Ha az ember rosszul szerepel, akkor nem túl nagy vigasz, hogy viszont ő a legszebb. Utólag persze, már szép emlék. Egyszer például egy liter kölnit kapott a világbajnokságon, és mivel akkoriban nővérszálláson lakott, injekciós tűvel szívott ki kis adagokat a többieknek. Az üveg ma is megvan, meg egy kis kölni is. Ülünk egy gyönyörű ház teraszán, körülöttünk harsognak a nyári zöldek, egy jó barát kiált át a kerítésen, a tizenkét éves Karola barátnőzik éppen, most jöttek a Balatonról, készülnek a tengerhez. Gréti főállású anya és feleség, bár amíg sportolt, a férje maradt otthon a gyerekkel két és fél évig. Harmónia, rend, rendezettség, nyugalom. Bőség és biztonság. Szép az, aki így élhet? – Mi a szüleimmel, meg a nővéremmel Ózdon olyan kerek egészet alkottunk, hogy felnőttként ugyanerre vágytam. Arra, hogy ha kimondom az igent, az örökre szóljon. Éppen ezért ezt a döntést nem siettem el, és nem bánom. Talán csak azt, hogy nem szültem még egy gyereket. De így, negyvenen túl erről már, azt hiszem, lekéstem. Viszont van egy szép lányom, akinek a nővé válását ámultan figyeljük az apjával.

*

A legszebb nő, akit valaha láttam, a Klauzál téri csarnokban éppen a sütőtökök között válogatott. Nemcsak nekem, hanem másoknak is feltűnt, az emberek egész egyszerűen nem tudták a szemüket levenni róla. Hosszú, barna haja volt, megviselt retikülje, kopottas ballonkabátja. És mégis. Mint amikor az addig homályos kép kiélesedik, olyan volt ránézni a többi ember között. Nem volt gazdag, ez látszott, és nem is olyan fiatal. Azt, hogy a szépség időtlen, akkor értettem meg.

*

Este fél tíz volt. Erzsi nénivel addig sosem találkoztam, azon az estén a keresztlányát kísértem el, aki beadott neki egy könyvet. Bementünk, leültünk, néztem, és arra gondoltam, milyen gyönyörű. A szépségnek ez a fajtája nem múlik el, mindig megmarad. Hogy túl van a kilencvenedik évén? Azóta sem tudom elhinni. Hetvenöt – legfeljebb ennyinek gondolnám. Akkor este is, meg amikor beszélgettünk, lágy vonalú kontyba fésült hajjal, lakkozott körmökkel ült. – Az anyám is szép asszony volt, szigorúan fogott minket. Hiába akartunk mi eljárni délután, egyik héten a konyhában, másikon a takarításban kellett segíteni. Engem egy férfi se szidjon, hogy nem tanítottalak meg benneteket a háztartásra! – ezt mondta mindig. Hetente egyszer mehettünk moziba, voltak még teadélutánok, cserkész-összejövetelek és bálok. Bálok! Táncolni nagyon szerettem! Sikerem volt, kézről kézre adtak a lovagok. Egyszer az unokafivérem Leányfalura vitt minket autóval a búcsúba. Nyolcra itthon legyetek!, mondta Mamuska, ezt mindig kikötötte. Csakhogy az autó visszafelé elromlott, így alaposan elkéstünk.

Ahogy beléptünk, én azonnal kaptam egy pofont, mert Anyám tudta, hogy én vagyok az, aki annyira szeret táncolni, és mindig maradni akar. A szép fiatal lány Pestre került dolgozni a Szodomka-féle hentes- és csemegeüzletbe, a Rákóczi útra. Munka után az inasok kísérték a szállásáig, nehogy inzultálják a férfiak. – A férjemmel is az üzletben ismerkedtünk meg, zárás előtt jött be egy este, és bemutattatta magát. Pünkösdkor tartottuk az eljegyzésünket, augusztusban az esküvőnket. Amikor bevitt a munkahelyére, nagyon kíváncsi volt rám mindenki. A férjem ugyanis előtte mindenkinek azt mondta, hogy ő az egyetem befejezése előtt semmiképpen nem nősül meg, pedig számítottak rá ott sokan a lányos kollégák közül. Látni akarták hát, ugyan hogy nézhet ki az a lány, aki miatt a Tóth Béla meggondolta magát. Van, amikor a szépség nem jó ajánlólevél, például amikor a fiatalasszonyt orosz katonák próbálták lerángatni a villamosról. A férje nem engedte, utánuk is lőttek egy sorozatot.

– Sok minden történt velünk, velem, mégis azt gondolom, hogy az élet sok szépet adott. Mindig a természetes dolgokat szerettem, abban hittem, hogy az élet valahogy úgy fordul, ahogy kell. Nem szabad erőltetni semmit. Inkább ki kell hámozni a szépet, a jót mindenből. Soha nem festettem magam, tőlem az távol állt, és nem dacoltam az idővel. Engedni kell, hogy történjenek a dolgok, és elfogadni mindent olyannak, amilyen! Magunkat is.

Tüll Krisztina boldog nőként akar jó anya lenni

Amikor felhívtam, és elmondtam, hogy a szépségről beszélgetnénk, akkor szabadkozott. Azt mondta, hiányzik belőle a magabiztosság, a férfiak érdeklődését legtöbbször el sem hitte. Így volt a férjével is, akit angolra tanított. Szegény Béla, hiába mesélte el az órák elején, hogy előző nap mit főzött magának, megüzenve, hogy ő egyedülálló férfi, egy egész tanév telt el, míg Kriszta elhitte, hogy a figyelmesség a nőnek és nem a tanárnőnek szól. Most már itt van Borcsi, aki négy hónapos és gyönyörű. Fotó készül, anya és lánya kiülnek a rétre, a megriasztott szöcskék ugrálnak körülöttük, én meg csak nézem, hogy van olyan fény, amelyiknek semmi köze ahhoz, amit deríteni vagy árnyékolni kell.

– Szeretem a munkámat, megkaptam tőle azokat a sikereket, amelyekre vágytam, mégis három évig itthon maradok. Most ezzel tudok magamnak is, másoknak is a legtöbbet adni. Pedig azt, hogy a gyerek ennyi örömet hoz a mindennapokban, nem gondoltam volna. Két és fél hónapig, ha csak ránéztem, könnybe lábadt a szemem. Jó volt rá várni is, szerettem a hasamat, testhez álló ruhákat hordtam, a harmadik hónapig futottam, és a szülés előtti napokban még tornáztam. Öt nappal később megint. Itt álljunk meg egy kicsit! Ennél az utolsó mondatnál. Annyiszor hallottam már, és máskor nem tudtam örülni neki. Azt éreztem: pár nap, és megy tovább minden ugyanúgy, mint azelőtt. Pedig nem. Semmi sem megy tovább úgy, mint azelőtt! Ha valamikor, hát most meg kell adni az időt magunknak, a gyereknek, a testünknek, a világnak. Ugyan hová és miért kellene sietni? – Nem, én sem akarok sietni! A torna azért kell, hogy ne csússzanak ki a kezemből a dolgok, nem azért, hogy minél gyorsabban olyan legyek, mint voltam. Futni még nem járok, pedig néha álmodom róla. Most más a fontossági sorrend, és a férfi, akivel élek, nem azt várja, hogy “csúcsformába” hozzam magam. Ez egy új helyzet, mindenkinek jól kell éreznie magát benne. Kettőnknek is. Boldog nőként akarok jó anya lenni.