Hogyan tet(s)szem… – II. rész

Lusztig Ildikó

Külsőség vagy belső igényesség?

Ha tetszési vágyunkat csupán a párválasztás motiválná, akkor az emberiség párban élő zöme néhány évnyi virágzást követően hervadásba fordulna. Ehelyett sokan vannak, akik az évek múltával megjelenésükre egyre több figyelmet fordítanak. Nem feltétlenül úgy, hogy lépést tartanak a legutolsó divattal, inkább a saját önképüknek vagy éppen a társadalmi helyzetükből fakadó elvárásoknak kívánnak megfelelni.

– Amikor üzletkötő lettem – meséli Lusztig Ildikó, az egyik nagy biztosítótársaság értékesítési osztályának vezetőhelyettese –, értésemre adták, hogy kötelező kosztümben járnom, színe fekete, sötétkék vagy szürke lehet. Nehezen szoktam meg, hiszen addig farmert, pólót és edzőcipőt hordtam. Aztán megszerettem az új külsőmet. Jelenleg húsz-harminc kosztümöm van. Rengeteget költök arra, hogy ápolt legyek, ügyelek a fogaimra, a hajamra, a bőrömre, megveszem a kozmetikai újdonságokat. Havonta járok fodrászhoz, kozmetikushoz, varratok egy kosztümöt, vásárolok egy-egy pár cipőt, táskát.
Ha el kell intéznem valamit, és farmerben vagyok, kevésbé vesznek komolyan. A szakmai előmenetelemben is szerepe volt annak, hogy mindig betartottam az öltözködési előírásokat. Ha például kánikulában nyári ruhában mennék egy értekezletre, talán el is vágnám a karrieremet. Az üzleti életben számít, hogy milyen órád van, milyen tollal írsz. A középvezetői szinten ajánlott óra harminc- és százezer forint között van. Fontos a tiszta, márkás cipő, és persze, a kocsi. Amikor kispolszkim volt, sosem álltam meg vele az ügyfél háza előtt. Ugyanilyen lényeges a mobiltelefon. Amikor nagyobb készülékem volt, azzal cukkoltak a kollégáim: “Ildinek telefonfülkéje van”… Ez mind-mind külsőség, de szerintem a belső igényességre is utal. Ma már így tetszem magamnak, el sem tudom képzelni, hogy bohókásan, kihívóan öltözzem, nem illene az egyéniségemhez.

Nem mondom, néha szeretném “kiereszteni a gőzt”, és olyasmit tenni, amit hétköznapokon nem engedhetek meg magamnak. Ezért vonz nyaranta a Diáksziget, ahol nem kell külső elvárásoknak megfelelnem.


“A szexi nálam a csontkollekcióval volt egyenlő”

Mátay Nikolett sudár, csinos lány, aki nemrég gyógyult ki az anorexiából.

– Tizennégy éves koromban ártatlan fogyókúrának indult az egész, mivel sokat csúfoltak, hogy kövér vagyok. Aztán fokozatosan leszoktam az evésről. Pár hónap alatt több mint húsz kilót fogytam. A százhetven centiméteres magasságomhoz elértem a negyven kilót. Folyton a hízástól rettegtem, az sem érdekelt, hogy fél éve nem menstruáltam, a bőröm fakó volt, a hajam hullott. A tanulást nem hanyagoltam el, hiszen minden téren meg akartam felelni. De igazából egyetlen dolog érdekelt, hogy a manökendivatnak megfelelően lapos legyen a hasam, és csontos az arcom. Bevettem a reklámszlogeneket, elhittem, hogy aki szexi és fiatal, annak minden sikerül. Márpedig a szexi nálam a csontkollekcióval volt egyenlő.

Majdnem három évig voltam anorexiás. Hosszas kezelések után ma ismét egészségesnek érzem magam, nincs már állandóan megfelelési kényszerem. Az ötvenöt kilómmal is elégedett vagyok.


“Csak tükröt ne lássak!”

Balogh Edina kolléganőnk olyan fiatal nőt keresett, aki mindennapjaiból szinte száműzte a tetszeni vágyást. Nővéréhez kopogtatott be, s így mesél az együtt töltött napról:

– Eleinte fecsegtünk mindenféléről, gyerekekről, oviról, meg hogy mire nincs pénz. Amikor a tetszéssel előhozakodtam, csak elkeseredetten legyintett: már a tükröket is kerülöm, nem szeretem meglátni bennük magam.

Meghökkentem, mi történhetett vele, aki lánykorában nem tudott úgy elmenni egy kirakat mellett, hogy végig ne mustrálja magát benne? Nosza, gondoltam, tüntessük el a dolgos háziasszonyt, és lássuk a hajdani bombázót! Először a haját színeztem be, majd beszárítottam. Utána szemöldök-vékonyítás, majd smink: kiemeltem a szemét, kirúzsoztam a száját – tudtam, a férje ezt nem kedveli, de ha egyszer jól áll neki… Szoknya, blúz, magas sarkú csizma, nem tűrtem ellenvetést. Mikor elkészültünk, alig mert a tükörbe nézni. Aztán megtetszett magának, perdült, fordult, csicsergett. A párjához futott, és várta a hatást. Minden bókot kicsikart, a legapróbb változást is észre kellett venni rajta, addig nem tágított. Ezután következtek a kislányai: tapsikoltak örömükben, rimánkodtak anyukájuknak, hogy mindig ilyen “gyönyörűséges mami” legyen.

Este felhívott telefonon: “Rég volt ilyen jó napom – mondta – és nem is került szinte semmibe!

(Kedves Olvasónk! Önnek milyen “fegyverei” vannak, ha tetszeni akarnak, s kiknél veti be ezeket?
Mihalicz Csilla kolléganőnk szívesen venné, ha mindezt megosztanák lapunkkal, hiszen a témát folytatnunk kell. E-mail cím: cs.mihalicz@sanomabp.hu)

Lang Györgyi

“Szűzanyám, hogy nézel ki!”

Amennyi energiájába került Lang Györgyinek annak idején laza, jópofa, derék termetű nőként sztárrá válni, legalább annyira nehezen fogadnák el, ha egyszer csak cuki kis topban, szűk szoknyában, tűsarkú topánban jelenne meg.

– Ha arra célzol, hogy azért viselem így magam, mert ilyen a termetem, ez azt hiszem, nem igaz. Ha sovány lennék, akkor is ezekben a cuccokban érezném jól magam. Ez a stílus kétségkívül távol áll attól, amit nőiesnek szoktak nevezni, de mi ezt Falusi Mariannal nem dacból találtuk ki magunknak. Semmi bajom azokkal, akik szeretnek “szépen öltözni”, és testhez álló topot vesznek föl, hogy jobban látszódjon a cicijük. Egyébként én is mutogatom magam, és én is nőiesnek tartom magam, és tetszeni akarok – tetszem is, akinek tetszem. Így.

A konvenciók hidegen hagynak, de nem azért megyek esküvőre sárga nadrágban, hogy megbotránkoztassak másokat, hanem azért, mert nekem az tetszik. Némi kompromisszumra néha hajlandó vagyok. Amikor Prókay Ancsa meghalt, szóltak az ismerőseim, nehogy eszembe jusson sárga nadrágban elmenni a temetésére. Pedig én úgy éreztem, hazudok Ancsának, amikor “alkalomhoz illő” öltözéket veszek magamra. De szinte hallom az anya hangját, amint fölsikolt: “Szűzanyám, hogy nézel ki!” Néha Mariannal kitaláljuk, hogy föl kellene venni egy elegáns ruhát a színpadra, a múltkor a spanyol blokkhoz keresgéltünk valami fodrosat. De ha egy ilyen maskarában belenézek a tükörbe, hátrahőkölök, mert a látványnak semmi köze hozzám.

Muzsik Tibor

Hiúság, férfi a neved?

A férfi szépségipar lassan felzárkózott a nőihez. Ma már nem szégyen férfinak hajat festetni, szoláriumba járni, illatszert használni, ékszert hordani. De még mindig szégyen bevallani, hogy tetszeni vágyik. Igaz, Muzsik Tibor, fodrászszalon-tulajdonos szerint, a férfiak elsősorban maguknak akarnak megfelelni.

– De állítom, hogy a férfiak hiúbbak, mint a nők. Imádják a tükröt. Sokkal több a baj velük, mert a szín és a fazon kiválasztásánál sokat akadékoskodnak. Csak ők zselézhetik be a hajukat, minden tincsnek a helyén kell állnia, csak úgy jó, ahogy ők csinálják.

A legtöbb nő számára az a legfontosabb szempont, hogy a férje, barátja szépnek lássa. Igaz, közöttük is sok akad, akinek elsősorban önmaga a mérték.

A jó frizura növeli az emberek önbizalmát, magabiztosságát. A bizonytalanok általában híres sztárok fényképével állítanak be, mondván, ők is olyan frizurát szeretnének. A nőknél Meg Ryan, a fiatal fiúknál pedig David Beckham jött divatba.

Vannak férfiak, akik elkísérik a feleségüket, és megmondják, milyen formát és színt szeretnének a párjukon látni. A nő ugyan sokszor mást akar, de a férfi nehezen győzhető meg. A hölgyekre az is jellemző, hogy szívesebben váltanak hajszínt, mint hajhosszt. Ragaszkodnak a bevált frizurájukhoz.