Két nõ

Ilyenkor pillanatok alatt sós harmat borítja a bőrét, soha nem törli le, megvárja, hogy valami fuvallat hűvösre hűtse. De most hiába várta az enyhülést. A forróság, mint egy apró lyukú, láthatatlan háló borult rá, fogta, nem engedte. És nem mozdult se té, se tova. Tehetetlen dühöt, vagy inkább elkeseredettséget érzett, már-már kibírhatatlan volt az abroncs a homlokán, milyen megalázó, gondolta, hogy azt csinál velem a testem, amit akar. Tudta, olcsó vád ez, ha figyelt, észrevette már, hogy minden sóhajtásnak előzménye van, a sejtek, a vér, az izmok, a könnyek, a verejték mind a lélek szolgálatában állnak. Becsukta a szemét, próbálta felidézni, mi minden járt előzőleg a fejében, de nem tudta összeszedni magát.

Szemben vele, a kenyeres polcnak támaszkodva állt a kedves, barna nő, finom szemöldöke alatt duzzadt volt a szeme a sírástól. Amikor a kiló kenyeret félbevágta, letette a kést, hátradőlt, és ennyit mondott.

– Azt hittem, ki se nyitok ma…

Meglepve nézett fel az asszonyra. Fején az abroncs mintha engedett volna, keze a pénztárcáját kereste. Az apró boltban ketten voltak. Kint az utcán a friss kenyérszag állította meg, a vidéki városkában nem volt semmi dolga, a vonatja sokára indult, hát csak sétált, nézelődött a kertvárosi házak között cél nélkül.

– Valami baj van?

Szokványos kérdés volt, kicsit úgy is tette fel, szokásból, bár érdekelni kezdte az asszony, aki visszahúzódott, mintha megbánta volna, hogy beszélni kezdett. Hogy érezze, nem siet, ő is a pultnak dőlt.

– Valami baj van? – kérdezte újra.

A barna kis nő arcán két gödröcske jelent meg, mosolygott, beletúrt a hajába, a szeme gyanúsan fénylett, a hangja bizonytalan volt.

– Egész éjjel sírtam…

Megfogta a kenyérvágó kést, levágta a kenyér ropogós gyürkéjét, mielőtt odaadta, szimatolva elhúzta az arca előtt.

– Úgy imádom a friss kenyér illatát… Lehet, hogy ezért nyitottam boltot. Látta mi van kiírva? “Reggeliző” Nálam reggel friss tejet és kakaót lehet inni. Kávét is főzök. Kefirt, meg kecsketejből aludttejet is árulok. Megkóstolja…?

Nem várta meg, mit válaszol a másik, egy kékcsíkos bögrét vett elő a hidegről, kis műanyag kanalat adott mellé.

– Van egy nagyfiam és három lányom. A nagyok már okosak, de a nyolcévesem még gyerek. De a nagylányom se akar hallani arról, hogy elváljunk…

Lassan kanalazta az aludttejet, harapott a gyürkéből. Rég nem érzett ízek omlottak szét a szájában. Kérdőn nézett az asszonyra.

– Egyetlen gyerek sem akarja, hogy elváljanak a szülei. De miért kellene elválniuk…? Olyan béke van itt… Kenyér, aludttej… Mi baj van?
A pult mögött csend volt. A kis, barna nő sóhajtott, tört egy darabot a kenyérből, mint valami kincset, az orrához vitte, csukva volt a szeme, amikor beleszagolt.

– Megbolondult… Tizenhat órákat dolgozik. És ha hazajön, akkor leül az elé az átkozott számítógép elé. És belém köt. Mintha készakarva tenné, mindenbe beleköt. És ingerült. Látszik, hogy fáradt. De nem hallgat rám… Olyan bolond… Olyan jól éltünk…

Az aludttejes bögre már üres lett, a pultra tette.

– A gyerekekkel…?
– Imádja őket.
– Lehet, hogy…
– Nem, nincs senkije. Biztosan tudom. Nem. Az a baj, hogy megváltozott. Ő, akinek együttese volt az egyetemen, színházat csinált, bulikat szervezett. Egy éceszgéber volt, mindig kitalált valamit. Most meg, mintha egy másik ember lenne. Nem bírja, ha jó kedvem van, nem kérdezi, ha rossz. Egyáltalán nem kérdez semmit, nem is beszél…

A kis, barna nőnek fényesedett a szeme, lehajolt, mintha keresne valamit, a mozdulattól leesett a kenyér a földre. Fölvette, fölegyenesedett, az ajkához vitte, megcsókolta.

– A nagyanyámtól láttam… Ha leesett a kenyér, így kért bocsánatot…
Megint a polcnak dőlt.

– Egy tízoldalas levelet írtam az éjjel. Itthagyom neki, és elmegyek. Csak három napra. Megbeszéltem a gyerekekkel. A boltot is bezárom. Már lemondtam a szállítókat…

Fizetni akart, de a kedves, barna nő nem engedte. Amikor elköszöntek, a gondolata messze járt. Azon töprengett, amire már csak a vonaton tudott válaszolni. Azt kérdezte magától, melyik volt életének az a szakasza, amikor felhőtlenül, áldott ártatlanságban élt. Vagyis boldogan.
Sokáig gondolkodott. Két ilyen időszak volt, válaszolt aztán magának. A gyerekkora volt az egyik. Az az idő, amikor a régi kert kerítése mentén a bokrok egyazon védelmet és biztonságot nyújtottak a szülei, a szomszédok, és az utcabeli emberek szeretetének biztonságával.
A másik ilyen idő az életében az volt, amikor kicsi gyerekei voltak. Még nem óvodások, még nem iskolások. Semmi másra nem kellett figyelni akkor. Csak velük lenni. Lubickolt ebben a létben, eggyé vált vele, kielégült. Boldog volt.

Minden más életkor maradandó fájdalmakat is hozott. Ez a kettő nem.