Szerelem elõször – és utoljára – II. rész

Szajcz Ágnes

Nincsenek szabályok a szerelemben

– Az érzelmek sokszínűsége miatt első szeremből mindenkinek több lehet – mondja Szajcz Ágnes, pszichológus. – Ha egy lány tizenkét évesen fogta meg először egy fiú kezét, és tizenhét évesen csókolózott először egy másik fiúval, valószínűleg mindkettőjükre elsőként emlékszik vissza.

Kamaszkorban mindenkinek van egy nagy szerelme, akár egy popsztár, akár a történelemtanár, az a lényeg, hogy elérhetetlen legyen. A megközelíthetetlen személy iránt érzett rajongás az első lépés az igazi szerelem felé. Az elérhetetlenség biztonságot ad, ugyanakkor az érzésről lehet beszélgetni a barátokkal, így készül fel a kamasz az első komoly kapcsolatra. Az első nagy szerelem talán a legintenzívebben megélt érzés, melyet végtelen rajongás és hatalmas érzelmi viharok tesznek széppé. Csak ritkán válik életre szóló kapcsolattá.


Az első – és az utolsó (?)

Sándor Erzsinek – a színésznőből lett műsorvezetőnek – is többféle “első” volt. Egy, aki bearanyozta az unalmas kisiskolás éveit; egy, aki megtanította neki a fájdalmat; egy, akivel végre megvolt az “anatómiai és az érzelmi” összhang – és egy kései, akibe kicsit bele kellett betegedni.

– Amikor 1968-ban az úttörőtáborban megláttam őt, amint ájultan verte az asztalt, torkaszakadtából énekelve, hogy “ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ!”, rögtön tudtam, hogy ez az üvöltő kis krapek nekem lett teremtve. A szerelmünk sosem teljesült be, de az általános iskolai éveimet sikerült bearanyoznia. Tizenhat évesen kezdtem el tetszeni a fiúknak. Na, nem mindegyiknek, némelyik még mindig arra használt, hogy nekem mesélgette el a kalandjait. Aztán tizennyolc évesen “belecsaptam a lecsóba”, jött egyik fiú a másik után.

Test és lélek harmonikus összecsendülését Sándor Erzsi Leningrádban élte meg, egy orosz színésszel. Még két év vlagyivosztoki katonáskodást is túlélt a viszonyuk. A távolságot egészen jól ki lehetett bírni, mondja.

– Egy-egy hosszabb ott tartózkodásból sokáig elélt az ember, és amikor kezdett lankadni a kapcsolatunk, akkor megint fölkerekedtem. Végül csak azért nem mentem hozzá, mert az utolsó pillanatban elgyávult. Csupán a nagy orosz lélek a megmondhatója, miért a szenvedést választotta, és nem engem.

Aztán mégiscsak jött valaki – pontosabban mindvégig jelen volt, igaz barát képében – aki Sándor Erzsinek igent mondott, méghozzá az anyakönyvvezető előtt. Lett is rögtön két gyerek, nagyon vidám élet, majd évekkel később válás – a barátság viszont változatlan erősséggel megmaradt.

Sándor Erzsi állítja, egyik szakítás sem fájt igazán, sem az orosz színésszel, sem a férjével. Fájni az a gimnáziumi huszonnyolc napos szerelem fájt, amikor meglátta a fiút az őszi építőtábor után egy lánnyal hazajönni.

– Annyira meg voltam döbbenve attól, hogy ez ekkora szenvedéssel jár, hogy nem tudtam elmondani senkinek. Az anyám azonnal tudta, mi a helyzet, amikor látta, hogy nem tudok aludni, enni és beszélni. Magához ölelt, és nagyon büszke volt rám, hogy ezt ilyen derekasan próbáltam megoldani egyedül. Néhány éve egy hasonló szituációban ugyanezt éreztem. Negyvenévesen annyival rosszabb, hogy addigra az ember már irgalmatlanul tudja, mi jó neki, és ha azt elveszti, akkor arányosan nagy lesz a veszteség. Úgy éreztem magam, mint a leszokóban levő alkoholista: csak a következő huszonnégy órára gondoltam, mert annyit kibír az ember a szenvedélye tárgya nélkül. Egy hetet vagy egy hónapot biztosan nem, de huszonnégy órát igen. A kilábalás úgy három évig adott nekem programot, közben meghalt az anyám, elváltam a férjemtől, és szépen összeszedtem egy majdnem halálos betegséget. Amikor azt kiűzték belőlem, akkor éreztem csak, hogy egyúttal a szerelemmel fertőzött sejtek is kihaltak. Biztosan az apakomplexusommal függ össze, hogy a jó svádájú hatvanasokra buknék, de azok sajnos, citrommal a szájukban hevernek egy dísztálon a háztartásokban, ezért aztán kevesebbel is beérem, ezek legalább nem okoznak maradandó sérülést.

Az idősebbek titkolják

Szajcz Ágnes

szerint a mi kultúránkban szégyen szerelmesnek lenni idősebb korban. Pedig érettebben ugyanolyan intenzív az érzelmi lángolás, legföljebb másképpen éljük meg. Kapcsolatról kapcsolatra változunk – az első szerelem még szenvedélyes, naiv, elfogadó, de az idő múlása és a csalódások változtatnak a hozzáállásunkon. Az utolsó szerelem érettebb, sokkal kevésbé naiv, és nem annyira elfogadó, mint az első. Komoly felnőttként már csak ritkán leszünk olyanba szerelmesek, aki nem úgy él, mint mi, vagy más az értékrendje. Más a társadalmi megítélés is, két kamasz nyugodtan csókolózhat az utcán, a nyugdíjas szerelmespárra furcsán néznének, ha ugyanezt tenné. Sokszor még a saját családjuk előtt is titkolják az érzéseiket.

– Javasolom, merjenek szerelmesnek lenni az idősebbek is! Sok szép élményben lehet részük. A szerelem kamaszkori érzéseket hoz vissza, belül és kívül egyaránt megfiatalít – vallja a pszichológus.
Van, aki sosem lesz szerelmes, van, aki csak egyszer, és olyan is akad, aki hetente másba szeret bele. Egy biztos, ha valaki fél egy új kapcsolattól vagy a szakítástól, nehezebben lesz szerelmes. Fordítva viszont már nem igaz: ha szerelmes akarok lenni, az önmagában még nem hozza el a nagy őt.

Láng Móni

Szeret, de nem vesz el

Móni évek óta vár egy új szerelemre. Az elsőt, a hat évig tartó heves és mély boldogságot, majd az utána következő földindulást egy szuszra meséli el. Maga sem veszi észre, ahogy egyre sebesebben, szinte zihálva veszi a levegőt, kipirul az arca, gombócos lesz a torka, a haját gyűrögeti.

Balázst szilveszter éjszakáján ismerte meg. Barátnőivel “csajos bulit” terveztek, de aztán hozzájuk csapódott néhány srác, köztük Balázs is. Aztán már néhány óra múlva a fürdőszobában ananászt ettek, és Balázs határozottan egy irányba szerette volna terelgetni a folyamatokat. Móni viszont úgy érezte, talán nem így kellene elveszítenie a szüzességét. Reggel lett, beindult az új év, és a fiú néhány nap múlva fölhívta Mónit. Találkoztak, majd elkezdődött a hat év szakadatlan – az ő részéről szédült és süket – boldogság.

– Imádtam a fürtös haját, a kis csorbaságot, ahogy kitört egy darabka az elülső fogából, a könnyű, vidám életünket. Azt hittem, majd utazunk, nyaralunk, bulizunk, vásárolunk, amíg világ a világ. Nekem mindenben ő volt az első – valamennyi lánynak azt kívánom, úgy veszítse el a szüzességét, olyan gyengéd, érzelemgazdag, mégis vidám együttlétben, ahogyan én.

Balázsnak nem volt olyan felhőtlen a gyerekkora, mint Móninak. Az apja egy küzdelmes élet végére iszákos lett, fiának többek között azt az útravalót hagyta: előnyösen nősüljön, diplomás, nyelveket beszélő feleséget válasszon. Balázs a pénzügyi szektorban dolgozott, és mint az üstökös, tört fölfelé a pályáján – huszonévesen a felső vezetésbe került.

– Sokszor ki is fejezte az elégedetlenségét amiatt, hogy én nem vagyok elég céltudatos, és csakis az érzelmeim vezérelnek. Ő bezzeg pontosan tudta, hány évesen mit kell elérnie. A rózsaszín ködben, amelyben éltem, nem akartam meghallani, amit pedig szinte kezdettől állított, hogy nagyon szeret, de nem akar feleségül venni. Utólag már látom, régóta el akart hagyni, csak nem volt rá képes. Nem véletlen, hogy soha nem terveztünk előre semmit. Az utolsó utazásunk lett volna az első. Jó előre lefoglaltuk. A Maldív-szigetekre mentünk volna februárban. Én intéztem a szállást. Egy októberi napon felhívott, és azt mondta: vége, ne találkozzunk többet. Hallottam a hangján, hogy nem viccel. Kimentem a lakásba, ahol időnként közösen laktunk, és vártam, hogy hazajöjjön. Amikor belépett, tétova zavart láttam rajta, azt mondta, épp csak átöltözik, moziba készül. Amikor kinéztem az ablakon, láttam egy lány alakját a sötétben, rá várt. Azt mondta, nagyon szeret, de itt a vége, majd elment. Amikor egyedül maradtam, elkezdtem őrjöngve szétverni a lakást. Anya közben értem jött taxival, összepakoltunk. Később fölhívtam a barátját, és megtudtam tőle: egy kolléganőjével randizik néhány hete.

Balázs végül elment a Maldív-szigetekre – az új barátnővel. A sors fintora úgy hozta, hogy ha együtt utaznak, Móni már nem találta volna életben az édesapját, mire hazaér – épp előtte való nap halt meg.

– Fölhívtam aznap, amikor hazaértek, és elmondtam, hogy apu meghalt. Azonnal odajött. Megszervezett mindent, tartotta a lelket bennem és az anyukámban. Az egész éjszakát egymás karjaiban töltöttük, láttam, hogy mennyire szeret. Reggel aztán elment. A temetés napján is kértem, maradjon velem éjszakára, de akkor már nemet mondott, nem örülne a barátnője, tette hozzá. Aztán összeházasodtak, mostanra megvan mindene: ház, kert, pénz, autó, kutya, gyerekek, diplomás feleség nyelvtudással.

Móni azt mondja, már nem várja őt vissza, hiszen biztosan egész más ember lett, mint amilyennek szerette. Azt az érzést sírja csak vissza, a saját naivitását, amely mindörökre kiveszett belőle. Soha többé senkit sem akar olyan feltétel nélküli vak szerelemmel szeretni, mint azt az elsőt.

Czeglédi Éva és Zalaváry Roland

Akik elsőre egymásra találtak

Czeglédi Éva és Zalaváry Roland négy éve van együtt. Megismerkedésük történetét egymás szavába vágva mesélik el.

R.: – Amikor az egyetemi előkészítőn megláttam, rögtön megfogott a hosszú, göndör haja. Mögé ültem. Ahogy oldottuk meg a feladatokat, folyamatosan egyeztettünk. Utána “véletlenül” megadta a számát.
É.: – Igen, mert tudtam előre, hogy legközelebb nem tudok menni! Azt kihagytad, hogy három lányt hagytál ott miattam, csak hogy mellettem írhasd a dolgozatot!
R.: – Igen, átültem hozzá. A lányok haragudtak is…
É.: – Azt is kihagytad, hogy kihívtál a Műjégre. A mai napig nem hiszi el, hogy a barátaim előbb hívtak, és nem csak miatta mentem ki!
R.: – Szerintem miattam jött ki, de mindegy. Az egymásra találásunk történetét egyébként felvettük videóra, hogy majd a gyerekeink megnézhessék. Onnan tudtam, hogy ez a kapcsolat más, mint a többi, mert Évi minden pillanatban hiányzott, amikor nem volt velem. Volt olyan éjszaka, hogy képtelen voltam elaludni.

É.: – A kapcsolatunk elején Roland minden áldott nap egy szál vörös rózsát hozott nekem a gimibe. Csakhogy én Kőbányára, ő pedig a Moszkva térre járt suliba. Ha volt egy lyukasórája, azért utazott másfél órát, hogy adjon egy puszit. A többiek dilisnek is nézték. Előfordult, hogy titokban, különóra helyett találkoztunk, sült krumplit ettünk, és együtt fagyoskodtunk a metrón. Én annyira fáradt voltam, hogy Kőbánya-Kispestig elaludtam, ő pedig végig simogatott. Nagyon féltékeny voltam az elején, és talán zárkózott is, mert nem akartam, hogy megtudja, szeretem.
R.: – Én viszont ebből láttam, hogy fontos vagyok neki. Egyszer egy szalagavatón felfigyelt rá, hogy egy lány néz. Én nem is vettem észre. A szünetben odament hozzá, és közölte szegénnyel, hogy felejtsen el, mert foglalt vagyok. A mai napig készít nekem valami meglepetést. Egyszer elrejtett egy kis szerelmes levelet a kabátzsebemben, de külön írt az anyunak és apunak is: “Csókolom, ha Roli anyukája tetszik lenni, tessék ezt odaadni Rolinak!”

É.: – Nézd, ma ezt festettem a körmömre! (megmutatja, minden körmén egy betű, kiadják, hogy “szeretlek”)
R.: – Jó, hogy egyikünk sem rohan fejjel a falnak. Szeretnénk gyerekeket, de csak akkor, ha már megvan a kellő háttér hozzá. Az tetszik benne, hogy tud nagyon laza és vidám is lenni, de ha kell, komoly, és lehet rá számítani. Ő az a nő, aki mellett leélném az életemet, és már most biztos vagyok benne, hogy jó anya lesz.