Felnõtt nõ lettem – II. rész

– Pedig egész ártalmatlannak tűnsz.

– Tudni kell bánni velem. Ez már első gimnazista koromban kiderült, amikor eltanácsoltak a suliból.

– Miért?

– Félévkor háromból megbuktam, aztán pedig túl sok igazolatlan órát gyűjtöttem be.

– Apádék nem ütöttek agyon?

– Nem, nagyon jó fej szüleim vannak. Bíztak bennem, és az anyukám közölte, hogy márpedig te édes fiam, nem vagy hülyegyerek.

– Hogy lettél tévés?

– Lázadó gyerek voltam, de valahogy mindig Krisztus kötényébe estem. Ott ültem egy kis faluban egy nyamvadt érettségivel, és fogalmam se volt arról, hogyan tovább. Megint csak az anyukám hallotta meg egy újságíró iskola hirdetését a rádióban, elmentem, és fölvettek. Rettenetes idők következtek, hiszen a biztonságos családból kiszakítva, egy kis faluból egyik pillanatról a másikra Pestre kerültem, ahol egyetlen lelket sem ismertem.

– Kollégiumban, vagy albérletben laktál?

– A hetedik kerületben találtunk szobát egy néninél, de télen kiderült, hogy nálam nem fűt. Melegítőben aludtam, rettenetes volt.

– Ma is bérlőként élsz?

– Van egy kis saját kuckóm a kilencedik kerületben. Nekem kell egy hely, ahol elférnek a könyveim, ahol jó zenéket hallgathatok, ahová besüt a nap.

– Ezek szerint már nem vagy akkora lázadó, mint kamasz korodban.

– Egyre konzervatívabb, visszahúzódóbb vagyok.

– Mennyire?

– Látok egy megbeszélésen valakit, aki előtt három mobiltelefon fekszik, és arra gondolok, hogy jó a televízió, de talán még jobban érezném magam, ha szociológiát hallgathatnék az egyetemen.

– A Dalnokok ligájában primadonna vagy, közben társadalmi mechanizmusok felfedezésére vágysz? Itt azért van egy pici ellentmondás.

– Nem is kicsi. Lehet, hogy pszichológus kellene hozzám. Kamasz koromban lázadó voltam, be se jártam az iskolába, aztán bekerültem egy olyan főiskolára, ahol nem volt sikk a tanulás, és megint föllázadtam – csak azért is stréber lettem. A főiskola alatt egyetlen óráról sem lógtam el, nem volt hármasnál rosszabb vizsgám. Mára abból is elegem lett, hogy hülyeségekről beszélgessek különféle diszkókban, mert valljuk be – bár szó sincs arról, hogy kizárólag felszínes emberek járnának szórakozni –, oda azért lazítani, hülyéskedni mennek a fiatalok.

– Tehát eleged lett abból a közegből, amit hat éven át kiszolgáltál, aminek az ismertségedet köszönheted?

– Belefáradtam egy kicsit. De szögezzük le, nem bánom azokat az éveket, sőt nagyon hálás vagyok azért, hogy a Vivánál lehettem. Kiváló emberekkel dolgozhattam, rengeteget tanultam, fejlődtem. Az ott töltött évek alatt lett belőlem felnőtt nő.

– A párod is annak tart?

– Remélem.

– Nem zavarja, hogy több alakalommal is újságcikk lett belőletek?

– Mindketten tudjuk, hogy ez miről szól, és azt is, hogy a sajtó nincs hatással az életünkre. Engem sem izgat, hogy akad, aki arra kíváncsi, hogy egy közgazdász fiúval élek, aki nem dúsgazdag bankigazgató… Szerencsére már három-négy éve ismerjük egymást egy közös baráti társaságból.

– Ha jól tudom fiatalabb nálad.

– Három évvel. Az anyukám fogta is a fejét! Aztán beletörődött, és nem gördített akadályt a kapcsolatunk elé.

– Gördíthetett volna?

– Mindent elmondok neki, ő a pszichológusom. Három mondattal helyre tud tenni, és bennem minden megfordul – amit szépnek látok, az csúnya lesz és fordítva.

– Most nem így történt.

– Sőt, pár hónappal ezelőtt épp azt mondta nekem, hogy még sohasem látott ilyen kiegyensúlyozottnak. Érződik rajtam, hogy számíthatok a páromra, bízhatok benne.

– Az előző barátodnál ez másképp volt?

– Két és fél évig voltunk együtt, de két hónap után abba kellett volna hagynunk.

– Miért tartott mégis ennyi ideig?

– Amikor az ember ujjára gyűrűt húz valaki, és közli, hogy elveszlek, akkor nehezebben mondja ki, hogy vége. Az biztos, hogy többet nem leszek jegyes.

– A házasság ellen van kifogásod?

– A jegyesség ellen. Nagyon jó asszony leszek. Főzök, mosok, reggelit készítek…

– A másnaposan ébredő uradnak is?

– Persze, volt már ilyen, simán. Mindenhol azt látom magam körül, hogy a lányok vergődnek, boldogtalanok, mert nem értik meg a kapcsolat lényegét. Azt, hogy két ember – ha jó nekik együtt, akkor próbálja meg elviselni egymást.

– Te például mit viselsz el?

– A Bence minden nap számon kéri, mennyit tanultam angolul. Iszonyúan idegesít, de elviselem, mert tudom, hogy a javamat akarja. Azt pedig kifejezetten utálom, ha vasárnap délután focit kell néznem. De nem visítok, ő drukkol az olaszoknak, én meg félig ráborulva olvasgatok. Erre a lányok többsége nem képes, én meg, talán épp lázadásból, azért is megcsinálom.

– “Kilógok a sorból, és csak azért is megnézem azt a nyamvadt focit!”, kiáltja a lázadó lány.

– Igen! Mellesleg az említett Milan-Juve meccs történetesen jó volt.

– Nem fogsz ráunni az idillre?

– Az örökös lázadást unom magamban. Látom magam ötvenéves koromban, szép őszes hajjal, elegáns ruhákban, három diplomával, nyelveket beszélve. Egy nő, aki mindent tud az életről, eligazítja a gyerekeit. Ilyen szeretnék lenni, de hogy mikor érek el odáig, azt nem tudom.

– Vond ki az életkorod az ötvenből, és kiderül.

– Jó, majdnem harminc év. De komolyan. Nekem kamasz koromban muszáj volt lázadónak lenni. Egy falusi, konzervatív környezetből jöttem, és ha mindent úgy csináltam volna, ahogy mondták, sosem jutottam volna el idáig. Büszke vagyok arra, hogy honnan jöttem, sohasem fogom megtagadni, de kénytelen vagyok elfogadni, hogy ilyen vagyok.

– Egy utolsó kérdés: mióta megjelent az óriásplakátokon, egy ország oldalát furdalja a kíváncsiság, neked pedig, mint közeli munkatársának tudnod kell – kitől terhes Harsányi Levente?

– Neked elmondom: tőlem. Elkaptam egy sufniban, és nem vigyáztunk. De, ha már így esett, minden felelősséget vállalok.