Küzdelem – válasz

Két levélből idéztem, mert a látszólagos különbségek ellenére a két helyzet sok mindenben hasonlít, bár az első esetet – hogy ne mondjam: “játszmát” – sokkal súlyosabbnak ítélem.

Nem csak a kiabálás (ordítozás) és a folyamatos küzdelem, (gyerek és felnőtt között) teremt kapcsolatot a két levél között, hanem a felnőttek kimerültsége, túlterheltsége, fáradtsága is, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy “decentráljanak” (azaz ne magukat állítsák egy-egy helyzet középpontjába, hanem próbálják átélni, megérteni, a gyerek szempontjait is). Az első levélben leírt anya három évig nem kiabált a kislányával; a máig tartó feszült állapot – innen a távolból persze nem tudhatjuk pontosan, hogy miért – a terhessége alatt kezdődött. (Sokan úgy emlékeznek vissza terhességükre, mint életük legoldottabb, legkellemesebb időszakára.)

Természetes, hogy az első levélben említett gyerekek erőszakosak és kiabálnak, hiszen ebben is követik a szülői mintát. (Ami a pincébe, és autóba zárást illeti, itt csak feljajdulni tudok – ez már tulajdonképpen bűncselekmény.) Az ülve pisilés problémaköre felveti azt a felszínes, de fontos kérdést, hogy ki takarít ebben a családban, és ha csak az anya takarít, ki segít neki takarítani (vagy bármilyen más házimunkában, vagy a gyerekekkel kapcsolatos tevékenységben). De ebből a leírásból az is elősejlik, hogy itt (itt is) mélyebbre nyúló problémákról van szó – úgy tűnik elsősorban az anya problémáiról – amelyen szakembernek kellene segítenie. Valójában ez egész családnak, a két szülőnek és a két gyereknek együtt kellene felkeresnie egy olyan családsegítőt, vagy más szakintézményt, ahol együtt foglalkoznak velük, ahol szakszerű családterápiában (melyet aztán esetleg az anya esetében még egyéni terápia is követne) próbálják feloldani konfliktusaikat. És: minél előbb! Hiszen: közelít a kamaszkor…

(Tulajdonképpen mind a két levél szülői bajokról szól, amit az is jelez, hogy ha a gyerek a nagymamánál van “tünetei” hamarosan múlni kezdenek.)
Ugyancsak mélyebb problémákra is utal a második levél. Vajon nem az anya anyja volt-e az, aki sokat kiabált vele (vagy más módon gyötörte, miközben pedig “szerette”)? A második levél írója azt gondolja, hogy türelmetlenségét a gyerek akaratossága, “dülöngélése” bámészkodása, váltja ki. Én azt hiszem, hogy nem így van, hanem a feszült – mert bizonyára túlterhelt – anya, kiváltja a gyerekből mindazt, amivel nagyobb figyelmet szeretne kapni, amivel egyfajta “játékba” szeretné bevonni az anyát is. Az, hogy egy hároméves gyerek nem “rendesen” megy az utcán, hanem megáll, bámészkodik, játszik, szaladgál – teljesen természetes, ahogy természetes a hároméves gyerek akaratossága is. Dackorszakát éli! Nincs gyerek, aki jól viselné, hogy egész napos óvoda után az anya “siet” vele bevásárolni. Hogy milyen más megoldást lehetne találni? Nagyszülőket, anyatársakat, zárt udvaron együtt játszó gyerekeket – ezt a távolból nehéz megmondani. Itt is igaz azonban, hogy az anya feszültségeinek feloldása segíthetne a problémán, és nem a gyerek szorul kezelésre.

(Mindenütt működnek családsegítők, sok helyütt családterápiával. Két budapesti cím: Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány IX. kerület Üllői út 99. T: 215-9768; HÍD Egyházi Családsegítő Központ XIII. kerület Visegrádi u. 96/b. T: 329-1294.)