Interjú Cserhalmi Györggyel – II. rész

– Jó, csak azért szeretünk sikert aratni itt-ott, szeretjük az ezzel járó minden erkölcsi-anyagi elismerést, de az igazi mégiscsak az, ha azok az emberek mosolyognak ránk vissza, akik számítanak, akik fontosak.

– Igen, a gyerekkori pajtások, a volt osztálytársak, egykori szerelmek, a régi cimborák, a mostani szomszédok… Hiszen ki a csudának akar az ember örömöt szerezni, ha nem nekik?! Kivel lehet együtt örülni, ha nem velük?! Éppen ma délelőtt történt, hogy bementem egy patikába a Rákóczi úton, és egy nagyon aranyos patikushölgy megkérdezte, hogy miért nem lát mostanában filmen vagy televízióban? Mondtam, hogy ez így alakult, másokat hívnak, nyilván másokra van szükség… Ő kedvesen rám nézett, és annyit mondott: “Pedig nagyon szerettük magát!” Így, múlt időben… Szerettük… Fura érzés volt.

– Hogyan kerültél ebbe a cseh filmbe? Hiszen ott igazán sok remek színész van…

– Kellett is rendesen csipkedni magamat, nehogy aztán kínos legyen, hogy én játszom közöttük a főszerepet! Elképesztő a szakmai tudásuk, és az a komolyság, odaadás, ahogy dolgoznak! Igazán én sem értettem, hogy miért engem hívnak oda, ahol ennyi jó színész van. Ráadásul nem is csak úgy, hogy rám böktek valami régebbi filmem alapján, hanem többször is eljöttek, megnéztek a színházban, leültek beszélgetni, érdekelte őket a felfogásom a színészetről, a filmről, az életről, és ezek után hívtak. Akkor meg is kérdeztem, miért éppen engem? Azt mondta a rendező (Ondøej Trojan – a szerk.), hogy majd a forgatás közben rá fogok jönni. Nos, tartott már egy jó ideje a forgatás, és én csak nem jöttem rá. Aztán egyszer ebéd közben elmondtam, hogy bizony még most sem tudom, miért én kaptam a szerepet, amikor itt annyi jó színész van. A rendező rám nézett, és csak annyit mondott: igen, de mindegyiknek nagy a feneke! Legalábbis így fordították le nekem. Erre bizony nem gondoltam…

– Magyarán: egy szikárabb pali kellett nekik?

– Igen. Egy szikárabb, nyersebb, szilajabb, érdesebb. A történet egy kis cseh faluban játszódik, a negyvenes évek elején, távol mindentől, fent a hegyekben. Tehát a háború szele éppen csak meglegyinti őket, de már ettől megbolydul minden. Miközben élik az emberek az életüket, végzik mindennapi teendőiket, szép lassan megváltoznak, átalakulnak, ki- vagy befordulnak életek, kapcsolatok, sorsok, értékrendek.

– Akkor ebből valami nagy dráma kerekedik?

– Nem. Van egy ilyen vonulata is a filmnek, ugyanakkor van lírai, groteszk, humoros, epikus vonulata is. Mint minden jó cseh filmben, valami különös varázzsal keverednek ezek. Talán ettől élnek annyira. Mi, úgy érzem, inkább túlélni akarjuk történelmünket, ők pedig inkább megélni.

– Szerinted játsszák majd idehaza is ezt a filmet?

– Nem hiszem… Nem hiszem, hogy erre nagy érdeklődés lenne manapság. Ez nem az a film, amelyik megtöltené a plázamozikat, nincsenek benne nagy akciók, trükkök, harsány poénok, nincs benne pornó, brutalitás…

– Kis mozik azért még játszhatnák…

– Az igényes szinkron sokba kerül, és nem hiszem, hogy erre áldoznának. Az pedig, hogy két szappanopera között sebtében, tucatmunka gyanánt, igénytelenül leszinkronizálják, többet ártana a filmnek, mint használna. Éppen a lényege sikkadna el. Ahogy sokszor nem értjük, mitől is tartanak sokra egy filmet, aztán kiderül, ha eredeti hangokkal is van módunk végignézni…

– Szeretted csinálni?

– Nagyon… Tudod, itt még visszajött valami a hajdani forgatások szelleméből. Nem volt ordítozás, kifakadás, hiszti, veszekedés, a színészt társnak, és nem mozgó fényhordó felületnek tekintették. Mindenki tudta, tette a dolgát, ha arra volt szükség, akkor szemrebbenés nélkül, akár napi tizenhat órában, ha fel kellett vinni szakadó esőben egy kamerát a hegytetőre, akkor valamennyien cipeltük, ha este lazíthattunk, akkor közösen berúgtunk, tehát nagyon jól együtt voltunk. Valamennyien szívügyünknek tekintettük a filmet, magunkénak éreztük, szerettük, hittünk benne… Persze, hogy szerettem.

– Tudnál még ilyen lángolással egy magyar filmben is?

– Tudnék-e? Persze… Hiszen évek óta másra sem várok…

– Csakhogy?

– Csakhogy…

Innentől kedve ismét magánbeszélgetéssé vált a diskurzus. És beszélgettünk még hosszan mindenféle érdektelen, unalmas dologról.
Vagy lehet, hogy ez is az volt?