Randevú a bécsi kulisszák mögött

Egy tétova jegyüzér lép hozzám, és cinkos mosollyal belépőt kínál. Ami azt illeti, nem valami szerencsés a választás, ennyi erővel nyithatna műjégpályát az eszkimóknál. A környéken várakozó többszáz ember közül ugyanis talán én vagyok az egyetlen, aki nem elölről, hanem hátulról kíváncsi az előadásra…

Andreára jó néhányad magammal várok. Mert itt, a császárvárosban még mindig élő tradíció a közönség körében a sztárrajongás. Vagy tucatnyi fiatal fiú és lány áll a művészbejáró előtt, és amint feltűnik valamely befelé igyekvő kedvenc, menten megrohamozzák: ki autógrammot kér – noteszba, plakátra, gipszre, fényképre –, ki apró ajándéktárgyat ad, ki csak közelről szeretné látni, hogy ezt majd barátainak büszkén elmondhassa. Már megérkezett minden szereplő, egyes egyedül Andreára várunk. Én azért, hogy ott lehessek vele hátul az előadás előtti utolsó percekben. Aztán egyszer csak halk moraj, a téli sötétben a sarkon feltűnik Andrea.

– Mindig meglep, hogy ennyien várnak még – magyarázza –, mert többnyire utoljára érkezem. Szerepem szerint fél órával később kell csak színpadra lépjek. Nehezebb-e így? Nem, én kifejezetten szeretem ezt az állapotot. Hogy később kapcsolódom az előadásba, lehetőséget ad, hogy közben hátulról ráhangolódjak, milyen éppen az aznapi publikum, és ennek megfelelően kicsit rá kell-e tenni, vagy éppen jobb, ha decensebb vagyok, amikor színre lépek.

Bemegyünk a művészbejárón. Az előcsarnokban nagy nyüzsgés. Húsz perc múlva kezdődik az előadás, most még egy utolsó slukk elszívására itt gyülekeznek. A hangulat kifejezetten oldott és kedves. A csarnok végén egy érettebb úr félrehívja Andreát. Ruhájáról, mozdulataiból kiveszem, hogy ő a karmester.

– Nagyszerű zenész – int szemével hátra Andrea. – Innen ismerjük egymást, és kiderült, hogy remekül tudunk dolgozni. Amikor fellépésre járok, őt hívom kísérőnek. Tegnap vettünk részt egy nagyon előkelő estélyen. Hu, nagyon furcsa volt. Már többször voltam ilyenen, de mint bankárfeleség. Díszvendégként. Most viszont ott álltam a pódiumon, mint szereplő. Amikor beléptem, egy pillanatra érzékelhetően megdermedt a levegő. Láttam sok ember szemében a zavart. Őőőő??? Igen, én…

Akár az új bécsi szenzáció lehetne: Furcsa pár

– És Te? Neked nem okozott zavart?

– Nem. Sőt. Innen, a pódiumról kevésbé feszengtem.
A már sötét színpadon megyünk át a túlsó oldalon lévő öltözőbe. Jó, hogy sötét van, mert így legalább nem veszi észre, hogy elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy egyszer majd akár ő is lehetne egy musical hőse. A naiv énekes kislány, az üdvöske egyszerre nagy sztár lesz, aztán nagyasszony, bankárfeleség, majd jön az összeomlás, menekülés, és újrakezdés, két gyerekkel Bécsben és Budapesten… És vajon mi lesz a vége? Magány, vagy happy end? Én nagyon drukkolok miatta, neki, érte.

Négyen vannak egy öltözőben, a négy főszereplő. Andrea öltözőasztala olyan, mint ő. Rakoncátlan, mégis intim. Sok kis kence-fice, elszórva az asztalon. Egy bordó doboz, tetején kis angyalka. Gyerekrajzok, gyerekképek a tükrön. Egy kis kivágott fotó Johhny Deppről. Egy Duna felöli látkép Budapestről. És néhány felirat. Kézzel írt kis cetlik. Aforizmák a bátorságról, önbizalomról, félelemről, meg még valamiről. De ez már nagyon személyes, inkább el sem olvasom. Andrea köpenyt vesz, és int, menjünk le a fodrászhoz.
Az előadás szereplői már itt ülnek, körülöttük fodrászok, sminkesek nyüzsögnek. Meglepő a nyugalom, nincs az általam többnyire tapasztalt felpörgetettség, nem érezni, hogy körben dívák ülnek, akik néhány perc múlva primadonnaként lépnek majd színpadra. Andreához menten odaugrik egy szőke fodrászkislány, és gyors mozdulatokkal elkezdi összetűzni a haját. Csodálkozom. Ő észreveszi, és elmosolyodik.

– Igen, igen, eddig soha nem engedtem magamra parókát. Azt hittem, hogy van nekem szép, dús, nagy hajam, minek holmi színpadi parókával elcsúfítani az egészet! Itt is elkezdtem magyarázni a rendezőnek, aki egy ideig türelemmel hallgatott, aztán csak annyit mondott, ha nekem nem tetszik, akkor ne hordjak előadáson kívül parókát. Ott viszont abban kell lennem. Sok ellenvetésem nem lehetett. Elfogadtam, és azóta kifejezetten megszerettem. Élvezem, mint egy új eszközt, új lehetőséget, új játékteret. Na, milyen?
Ó, remek!

Visszamegyünk az öltözőbe. A többiek már indulnak színpadra. Egy-egy magyar szót mindenki odamond játékosan, kedvesen: jóesztét, bocánat, kösszönom. Kezdődik az előadás, felhangzik a zene. Andrea felhangosítja a hangszórót, és festeni kezdi magát. Itt nincs ügyelő, aki szólítja színpadra a színészeket, itt mindenkinek figyelnie kell, hogy mikor jön. Miközben gyakorlott mozdulatokkal ügyeskedik a krémekkel, intenzíven mondja a német szöveget magában. A szájánál néhány másodpercre megáll, nézi magát a tükörben.

– Néhány éve azt mondta egy nagyon kedves kollégám, hogy majd akkor lesz belőlem színésznő, ha megjelenik az első ránc a szám szélén. Akkor derültem rajta, és nem értettem. Most nem derülök, és nagyon is értem…