Omega

Még csak nem is köszöntünk, sőt, osztálymeccsen Laczkón keresztül üzentünk a másiknak, hogy hova kéne passzolni a labdát. Most mégis, hogy összefutottunk véletlenül, hirtelen úgy döntöttem, néhány percre felfüggesztem a haragot. Be szerettem volna jutni az Egyetemi Színpadra, hogy tanúja lehessek én is végre egy Omega-koncertnek. Bejutni Elisabeth Taylor hálószobájába, a Real Madrid csatársorába, vagy a Központi Bizottság titkos ülésére valóságos gyerekjáték volt abban az időben ahhoz képest, ha az ember személyesen akarta hallgatni az Omegát/llést/Metrót. Órákkal a fellépés előtt már kígyózott a sor a Várban, vagy a Dohány utcában, vagy a Pesti Barnabás utcában. Léteztek bérsorbanállók, akik akkoriban súlyos tizesekért-húszasokért csak a helyet foglalták, és többször is megesett, hogy éppen sorra kerültem volna, amikor a rendezők keresztbeálltak a bejáratnál, és közölték: „Nyomás haza, telt ház van már, haver!”





A csodák öltözője

Amikor hallottam, hogy Mihály Tomi is bekerült az Omegába, természetesen a züllés jelének tekintettem, és fennen hangoztattam, hogy ha könyörögnének, se mennék el koncertjükre, de most, hirtelen megpillantva, amint gitárjával megy el mellettem, egyszeriben más belátásra tértem, és odaálltam elébe a kérdéssel. „Beugróm nincs, de gyere!” – válaszolt lakonikusan Mihály, és elindultunk. Egy mukkanás nélkül a 15-ös busszal az akkor újjáépült Erzsébet hídig, majd onnan kanyargós belvárosi utcákon, titokzatos átjáróházakon, egy kopott udvari bejáraton, szűk folyosón keresztül egy öltözőként használt keskeny szobáig.

Beléptünk, és szemem-szám elállt. Ott volt, ott öltözött, hangolt, beszélgetett előttem a legendás zenekar. Emberek, akik addig mítoszok voltak előttem, szinte földöntúli lények, megközelíthetetlen csodák, egy generáció bálványai, ideáljai, akikért bomlottak a csajok, akiket majmolni próbáltak a csávók: az aszkétikus, Krisztus-arcú Benkő Laci, a derékig érő szőke hajú Kóbor János, a titokzatos tekintetű dobfenomén, Laux Józsi, a mindig kimért, elegáns virtuóz, Somló, és persze a szemüveges, szakállas, morgós-mosolygós szuperzseni, Presser Pici…





Ébredő generáció

A hatvanas évek közepén jártunk. Túl nemzeti tragédiákon, történelmi sokkokon, emberi válságokon, amikor egyszeriben úgy tűnt, hogy létezhet egy másfajta, emberibb, élhetőbb, szebb és igazabb létezésmód is. Beatles és Presley, Dylan és Hendrix, Miles Davis és Oscar Peterson, Bernstein és Menuhin, Pelé és Cassius Clay, Newmann és Delon, Sophia Loren és Romy Schneider, Ajtmatov és Malamud, Fellini és Godard voltak a kor emblematikus személyiségei a világban, és idehaza is nyílni, tágulni látszott a horizont. Miközben együtt tudtunk lelkesedni a Táncdalfeszivál csillagaiért, drukkolni a magyar fociválogatottnak a brazilok ellen, együtt néztük a Szegénylegényeket és az Apát, Gábor Miklós Hamletjét, és Honthy Hannát a Csárdáskirálynőben, egymásnak adtuk Fejes Endre és Sántha Ferenc regényeit – egy új, szilaj, dinamikus, minden porcikájában lázadó nemzedék jelentkezett.
Először még csak külsőségeiben igyekezett utánozni úgymond nyugati, vagy annak hitt mintákat: hosszú hajat növesztett, farmerban járt, argóban beszélt, belőtte a séróját, külföldi rádióadókat hallgatott, ám egyszer csak, mintegy varázsütésre, megtalálta a hangját. Néhány addig különösebben nem komolyan vett, iskolai zenekarokban, bulikon pengető zenész, új hangzásokkal próbálkozó komponista, szavakat másként fűző rímfaragó. Klubokban, iskolákban, művelődési házakban pár együttes, akik muzsikájában, előadásmódjában, szövegében egy generáció ismert, talált rá hitére, elszántságára, életérzésére, rebelliójára, igazságára, megcsalatottságára és szabadságára. Közülük egyesek hónapokon belül szinte kultikus jelentőségre tettek szert. Az E épületben az Illés, a Metro Klubban a Metro és az Egyetemi Színpadon, majd az Eötvös Klubban pedig az Omega.

Omega – II. rész >>