Aki szerelemmel versel

Szabó T. Anna

Pillanatok

– Az életemnek négy meghatározó pillanata van. A születésem, a Magyarországra költözésünk, a szerelem és a gyermekem születése. Kolozsvárott nőttem fel, 1987 óta élek itt. A szülőföldjét nem szívesen hagyja el az ember, főleg, ha úgy ragaszkodik hozzá, ahogy minden erdélyi magyar, de akkor ez látszott az egyetlen útnak. Érzékeny korszakban voltam, amikor nagyjából már tudtam, ki vagyok, de azt még nem, hogy a világ milyen. A versek segítettek megérteni magamat és az életet. Szilágyi Domokos jelentette nekem Erdélyt, és Nemes Nagy Ágnes már az új otthont.
– Mikor kezdtél el írni?
– Mindig is írtam. A családban gyakran olvastunk és mondtunk verseket, főleg Arany Jánost, Szabó Lőrincet. Most már én is olvasok a fiamnak, sőt, írtam is neki. A gyerekek a legjobb közönség: szeretik a ritmust, megérzik a dallamot mindenben. Ha egy izgalmas ritmusú verset olvasok, az számomra ma is olyan elemi öröm, mintha táncolnék. A jó vers úgy hat az emberre, mint a muzsika vagy a szerelem: megváltoztatja a kedvét, gondolkodását, látását. Feldobja vagy felkavarja, de mindenképpen feltölti.

Párbajok

– Egyértelmű volt, hogy a bölcsészkaron tanulsz tovább?
– Igen, angol-magyar szakon. Volt egy padtársam, még a gimnáziumban, akivel mindennap párbajoztunk: állandóan kérdőre vont, hogy mit akarok én ma a bölcsészkarral, a versekkel. A kétkedésével viszont csak megerősített.
– A nyelvtanulás miatt választottad az angolt?
– Nem, az irodalom miatt. A nyelv nekem nem cél, hanem eszköz: a „tisztes polgári” szakmám műfordító, a doktori dolgozatomat is Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításaiból írtam. Szeretném újrafordítani az összes Shakespeare-szonettet, néhány már meg is jelent a sorozatból. Nem vitatom az eddigi fordításokat, még csak elavultnak sem tartom őket, de sokat foglalkoztam az eredeti szöveggel, és kialakult egy játékosabb, könnyedebb értelmezésem. Az ember egyébként is szereti összemérni erejét a költőelődökkel. Azért nem lesz véres a harc…

Poémák

– Van egyáltalán időd feltöltődni, a magad gyönyörűségére olvasni?
– Ez a mindennapi kenyerem. Egy versben pont az a jó, hogy rövid, és megragad a fejemben. Villamoson, metrón is gyakran „beúszik” egy-egy sor vagy meglátás. Hordozgatok magamnál egy kavicsot. Egyik költő barátomtól kaptam, rendes díjátadó keretében. Erről is sok minden eszembe jut. Azért jó kortársakat olvasni, mert a legsajátabb problémáinkkal foglalkoznak: az idő múlásával, azokkal a kis és nagy pillanatokkal, amelyekért érdemes élni. Egyébként, mint mindenkinek, nem könnyű összeegyeztetnem a munkát a mindennapokkal – magánéletet azért nem mondok, mert a férjem, Dragomán György regényíró, és nekünk az irodalom a magánéletünk. Egy írónak nincs szabadideje, mert mindig figyel és jegyzetel. Legalább annyi időt kell szánnunk az ihletet adó élmény felidézésére, mint magára az élményre. Olyan ez, mint mikor álmodunk valamit, amiről tudjuk, hogy fontos, de ha nem koncentrálunk, nem idézzük fel minden részletét, akkor elillan. A vers is efféle álomfejtés: életünk koncentrált pillanatait konzerválja, értelmezi az érzelmeinket.
– Szerinted mit jelent a vers egy mai embernek?
– A szerelem, a halál és a születés idején nem lehetünk meg vers vagy dal nélkül, mert a nagy titkokhoz csak ilyen elemi, már-már mágikus módon juthatunk közelebb. A születést ugyan sokáig nem közelítették meg ilyen intenzitással, mert a nőknek nem nagyon volt szavuk, a férfiak pedig nem tudtak vagy nem mertek róla írni.
– Az emberek furcsán néznek egy költőre, a tankönyvekből ismert figurák utódjára?
– Ahogy Petőfi, én is azt gondolom, hogy a költészet nem palota, ahol csak ünneplő ruhában lehet megjelenni, hanem templom, ahová bárki mezítláb is bemehet. Hogy a hasonlatnál maradjak: a vers, akár az ima, csak eszköz, amellyel életünk értelméhez kerülünk közelebb. Nekem jó tapasztalataim vannak az emberekkel. Például amikor a szülésről vagy a gyermekemről írtam, arra rengetegen reflektáltak. A boldogságról, a köznapok öröméről a legnehezebb írni. A szerelemet sem tudtam még megfogalmazni a maga teljességében, bár mióta anya vagyok, egyre személyesebbek a verseim. Viszont soha nem akartam női verseket írni. Egy költőnél elsősorban a szem számít, és csak utána a nem. Elérzékenyülve nem lehet írni, csak objektíven: lefényképezni a látványt, hogy az olvasó megérthesse a lényeget.