Kölcsönös a felelõsség – II. rész

Kattints a képre!

– Mennyiben tudod őt elfogadni?

– Zeneileg maximálisan…

– És különben?

– Úgyis… Összesen három ember véleményére adok a világon. Anyácskáéra, Novák Péterére és Presserére… Bennük tökéletesen megbízom. Még tartott a Megasztár, amikor egyszer csináltam valami oltári baromságot. Felelőtlenségből, dacból, vadságból, meg minden, és majdnem nagyon rossz vége lett. Akkoriban egyszer megfogott Presser és félrehívott: „na, gyere, kéne beszéljünk!” Leültünk, és elmondott néhány nagyon fontos dolgot, amit én most nem fogok elmondani neked…

– Igazán megtisztelő…

– Pár mondat volt, de ezzel alaposan helyre tett. Azóta másként látom a világot, és élem az életet.

– Azaz?

– Tudom a célomat, hogy mit kell tennem, mit szeretnék elérni, mit akarok megvalósítani… Tudom, mi az, hogy felelősség.

– Nem furcsa neked, hipp-hopp belecsöppenni ebbe a sztárvilágba, sztáréletbe?

– Ugyanúgy a magam életét élem, mint korábban, és ebbe nem engedek beleszólni senkinek. Illetve csak annak, akinek a véleménye érdekel. Attól, hogy valaki ilyen vagy olyan híres ember, nem esek fenékre.

– Nem lehetsz könnyű ember…

– Miért, annak kéne lennem?

– Nem, dehogy…

– A flancok egyébként sem érdekelnek, csak a lényeg.

– És az mi?

– Az ének. Persze még sokat kell tanulnom. Ma még sokszor befolyásol a hangulatom. Az, hogy aznap éppen hogyan keltem, vagy milyen napom van. El kell jutnom oda, hogy ilyesmi ne befolyásolja az éneklésemet.

– Ez a kiszámíthatatlanság, szertelenség a varázslatos benned. Többek között.

– Ezen akkor is változtatnom kéne.

– Attól nem félsz, hogy ha tudatosabb leszel, ha megtanulsz énekelni, akkor elveszik a spontaneitás, megfakul az a szenvedély, amely átforrósítja a dalaidat?

– Nem, az nem veszhet el. Én csak legbelülről tudok énekelni, legbensőbb érzéseimről. Örömeimről, vágyaimról, szomorúságaimról, fájdalmaimról. Ezért nem szeretem az ilyen interjúkat sem. Igazán csak énekléssel tudom kifejezni magamat. Ahogy szerintem a színészek is igazán a színpadon kezdenek el élni.

– Igen, de sokszor nagy árat is fizetnek ezért. A pár órás színpadi varázsért odahagyják valódi életüket, valódi problémáikat, valódi kapcsolataikat.

– Tényleg? Akkor egyszer erről is fogok majd énekelni…

•

Gáborral a bárzongorista-verseny szünetében ülünk le a Royal Szálló halljában. Karinthy egyik szösszenete jut eszembe: „Színhely a szálló hallja. A szálló falakból áll, a falaknak pedig füle van, tehát a szálloda hallja…” Hogy oldjam saját feszültségemet, elmondom neki nagy kacagást remélve, de csak feddő pillantást kapok cserébe.

– Azért tegyük hozzá, nem ez a legjelentősebb műve Karinthynak…

– Hát nem…

– Neked sem a leglendületesebb kezdésed…

– Mit csináljak? Veled mindig zavarban vagyok, és mindig reménykedem, hogy ki tudlak valahogy zökkenteni.

– Mi a kérdés?

– Nem rémes az, ha valakit elkezdenek mesternek tartani, szaktekintélynek tekinteni, nagy bölényként tisztelni..?

– Rólam beszélsz?

– Beszélhetek másról is, ha gondolod, de most éppen veled kapcsolatban jutott eszembe. Zsűrielnök vagy, díszvendég, zenei igazgató…

– Oh! Jaj! Ezekbe bele lehet pusztulni! No? Ezt a választ várod? Hol a probléma?

– Egyetlen dolog: hogy jelzi az öregedést…

– Öregebbnek és szabadabbnak érzem magamat, mint bármikor korábban.

– Eddig mitől nem voltál szabad?

– Sokszor meg akartam felelni olyan elvárásoknak, amelyeknek már nem akarok.

– Mi érdekel?

– A ma. Hogy hogyan éljek, hogy zenéljek, hogy mit gondolok, min dolgozom…

– Nem is érdekel például a korábbi műveid sorsa?

– Azokat megírtam, útjukra bocsátottam. Velük már nincs dolgom. Az viszont nagyon érdekel, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, amit most csinálok. Eljut-e hozzájuk, mit vált ki belőlük, hogy egyáltalán értékelik-e az új dalaimat? Mert iszonyú nehéz megharcolnom a régi dalaimmal. A régi dalok tobzódnak az ismertségben, és nem engedik az újakat szárnyalni.

– A dal számodra ennyire meghatározó?

– A hatvanas évek óta, azt gondolom, mindannyiunk számára meghatározó. Ne várj tőlem magyarázatot, hogy miért, de a dal fogalmazza meg leginkább legszemélyesebb érzelmeinket és legközösebb élményeinket. Mindig megdöbbentem a leveleken egy-egy dalom kapcsán, hogy valaki miért ismer magára, a maga problémáira, kétségeire és megoldásaira benne. A dal ellenőrizhető műfaj, néhány percecske, az egyszerű ember kis öröme. De néha nagyobbat szól, mint egy ágyú. Emlékszem, mennyire megrendítő volt, ahogy a hajdani vízlépcső-tüntetésen a felvonulók énekelték, „Ha én rózsa volnék…” Igen, a jó dalok egyszerre jelentenek mindenki számára mást és mást, egy közösség számára pedig ugyanazt. Ezért van ekkora jelentősége a dalnak a világ ezen szegletén.

– Számodra is vannak ilyen meghatározóan fontos dalok, amelyek valamit megőriznek, visszahoznak az életedből?

– Persze. Ezeket mind más írta…

– Soha nem értettem, hogy egy olyan ember, aki a zenéjében ennyire kitárulkozó, aki képes ennyire kiadni legmélyebb érzéseit, az az élet egyéb területein miért ennyire zárkózott, maga köré falakat húzó.

– De miért nem elég, hogy a dalaimban mindent elmondok magamról, szinte közszemlére teszem magam?! Nem nagyobb és lényegibb őszinteség ez, minthogy arról locsogjak, hogy mittudomén, fütyülök-e borotválkozás közben, vagy cukorral iszom-e a kávét?!? Van egy pont, amelyen túl nemigen engedek. Keveseket vagy senkit.

– Nekem ez mindig olyan furcsa volt, ez a kettősség, amit éreztem benned. Személyednek kimértségét, megközelíthetetlenségét, ugyanakkor zenédnek a mély személyességét, bensőségességét, intimitását, amely mintha lélektől lélekig hatna.

– Ez a kettő valahogy, legalább mesterségesen, de elválasztható. Mert a zenében meg a dalokban üzenet van. Üzensz. Dolgokat, amelyeket elmondani nem tudsz. Vagy nem mersz.

– Miért nem merjük vagy miért nem tudjuk ezeket a dolgokat elmondani szerinted?

– Mert akkor nem kellenének a dalok. Ami fontos, az van a dalokban. A többiről minek beszélni hosszan, unalmasan?!

– Először is, mert amit mondasz, az se nem hosszú, se nem unalmas.

– Na, jó…

– Másodszor pedig, te magad is, a zenédtől függetlenül, egy érdekes, izgalmas, szeretnivaló fickó vagy.

– Erre nem tudok mit reagálni. Tudomásul veszem, hogy te ilyennek tartasz. Más meg másmilyennek. És azt is tudomásul veszem.

– Neked mi az első emléked Oláh Ibolyáról?

– Hogy áll a pódiumon, a haja hátrafésülve, valami fekete pulóver van rajta, és ahogyan elkezd énekelni, nyilvánvaló, hogy rendkívüli tehetség.

– Szerinted mit jelent az, hogy valaki tehetséges?

– Olyasmit kérdezel, amire csak közhelyekkel tudnék válaszolni. Nem tudom. Te tudod, miért leszel valakibe szerelmes?

– Nem, de ettől még te tudhatnád, hogy valaki mitől tehetséges.

– Tudhatnám, de nem tudom. Én zenész vagyok, és nem ideológus. Érzek dolgokat, de nem tudok ilyeneket megfogalmazni, azok csak bombasztikus általánosságok volnának. A tehetség titokzatos dolog, talán sohasem megfejthető, csak érzékelhető. Hogy hogyan, arról dunsztom sincs. Oláh Ibolyánál nyilvánvaló volt az első pillanatban, hogy tehetséges.

– Azt tudod, hogy miattad jelentkezett a Megasztárba, amikor hallotta, hogy benne vagy a zsűriben?

– Nem tudtam, de csacsiság lett volna nem jelentkeznie.

– Zsűritagként nem féltél a felelősségtől?

– Ha azt mondom, amit gondolok, nem kell félnem.

– Csak éppen szavaid emberi életeket, sorsokat befolyásolhattak.

– De ezek az emberek ezt akarták. Vállalták e zsűri előtti megméretést, vagy joguk lett volna akár visszalépni. Úgy gondolom, hogy kölcsönös a felelősség.