Nem elzár az emberektõl… – II. rész

Míra nővér:

– Huszonhat évig éltem úgy, hogy nem volt hitem. Kerestem én, kerestem az alapokat, az értékeket, de nem találtam sehol. Azt hiszem, filozófia szakra is azért mentem, hátha ott megtalálom. A szerelemben sem hittem, megtapasztaltam, hogy az is véges. Volt egy hosszú kapcsolatom, azt gondoltam, talán a házasság, a gyerekek boldoggá tesznek majd. De szerencsére vége lett. Semmibe sem tudtam kapaszkodni, arra is gondoltam, hogy akkor miért éljek. De azt éreztem, hogy nincs jogom dönteni… Éltem az egyetemisták életét, de belül vergődtem. A szobámban, az ágyam mellett, a lámpán lógott egy rózsafüzér, kabalából vettem valamikor. Ahogy ott ültem elkeseredve, valahogy elhagyta ez a gondolat a fejemet: ha van Isten, most kéne, hogy segítsen. És akkor láttam, ahogy a feszület a rózsafüzérről lassan felém fordul. Lehet, hogy valaki azt hiszi, a szél fordította meg, nem baj. Nekem azt jelentette, hogy Isten felém fordul, hogy itt van a szobámban, mindig itt volt, csak én nem vettem észre.
Lehet, hogy más azt mondja, menekülés, de a menekülés elzárkózás. Minket Isten nem elzár a világtól, az emberektől, hanem elküld közéjük. Összegyűjt, megszeretget, megerősít, hogy mehessünk, hogy segítsünk.

•

A cél nem az, hogy minél többen legyenek, hanem, hogy aki közéjük lép, kiteljesedjen, boldog legyen. Csak akkor boldog a közösség, ha a tagjai is azok – ezt minden újonnan érkezőnek elmagyarázzák. Az örökfogadalomig éppen ezért hosszú az út.

A közéjük lépők új nevet kapnak, gyönyörű neveket: Míra, Imelda, Ráchel – olvasom a porta melletti kis táblán, ahol mindenki jelzi, mikor jön haza vagy meddig marad, és azon a héten melyik házimunka az ő feladata.

•





Lujza nővér:

– Hódmezővásárhelyen nőttem fel, szépen élő, hívő családban, több szerzetes is van a rokonaim között. Három testvérem előtt én vagyok a legidősebb. A szüleim? Öröm is, bánat is nekik a döntésem. Inkább öröm, mert látják, milyen boldog vagyok. Azt érzem, most közelebb vagyunk egymáshoz, mint azelőtt, ez olyan jó. Kőszegen élek, az ottani házunkban, fizikát, kémiát és hittant tanítok az általános iskolánkban, mellette mentálhigiénét tanulok. Az emberek néha azt gondolják, egy szerzetes lógatja a lábát és mosolyog, pedig dehogy! Van olyan nővér, aki este fél hatig korrepetál az iskolában, és közben egy percre meg nem áll.

Én is gyerekeket akartam, amikor kicsi voltam, tíz gyereket! Nem arról van szó, hogy nem szerettem és nem voltam szeretve, de az életembe beköszöntött Jézus, megragadottá válhattam. Nem kincsre, hanem a kincsre leltem. A szerzetes éber, lépten-nyomon érintve van. Azt érzem, hogy az emberek fájdalma, nyomora, küszködése, de az öröme, ujjongása, reménye is átdöfi a szívemet.

A novíciák magisztere vagyok, én kísérem a jelölteket a szerzetessé válás útján. Először csak szemlélődnek, ismerkednek, a novíciátus első éve is csendes, bensőséges. Figyeljük egymást, hogy jó-e így nekik, nekünk. Ez az a rend, ahová valók? Ez az ő közösségük? Boldogok? Boldogság, ha az ember érzi: helyén van. A második évben már részt vesznek kísérőként az apostoli munkában, de a csendet őrizzük tovább.

•

Az emberek hajlamosak arra, hogy tökéletességet várjanak el a hit embereitől, a szerzetesektől különösen. „Hogyan lehet ennek megfelelni?” – kérdezem. „Nem kell megfelelni” – válaszolják szelíden. Meg azt is, hogy ők ugyanolyan bűnre hajló természettel vannak megáldva, megverve, ahogyan mindenki más. Az is előfordul, hogy néha megbántják egymást, hiszen nem egyformák. (Ezt egyébként nehéz elképzelni. Az egymás iránti szeretetük volt a velük töltött idő legnagyobb élménye.)

Hedvig nővér harminckét éves. Ő az elöljáró a házban, akinek a többiek mind, legyenek akár kétszer annyi idősek, engedelmességgel tartoznak. Nem hoz zsarnoki döntést, szereti megbeszélni mindenkivel, ki mit hogyan gondol, de a felelőssége – éppen a többiek engedelmessége okán – nagyon nagy. Úgy láttam, elbírja ezt a terhet.

•





Laura nővér:

– ,Közgazdász voltam, és rengeteget utaztam. Amerika, Izrael, Szingapúr, Németország. Aztán a Pepsi céghez kerültem kereskedelem-fejlesztési menedzserként. Jó állás, jó fizetés, szolgálati autó. De valami hiányzott… Hívő ember voltam, templomba is jártam, de arra, hogy a szeretet az egyetlen érték, amely boldoggá tesz, akkor jöttem rá, amikor édesanyám beteg lett. Elkísértem végig, ott voltam, amikor meghalt. Jézus is ott volt. Ennek az új felismerésnek és élménynek a fényében döntenem kellett. És döntöttem. Attól kezdve csak nyolc órát dolgoztam, egy perccel sem többet. Készültem. Harmincnégy évesen léptem be a rendbe, a kocsimat, a pénzemet megkapták olyanok, akiknek szükségük volt rájuk. Elvégeztem a teológiát és az etikát is, most adtunk ki egy könyvet a keresztény szellemű közgazdaságtanról, ahol nem a profit, hanem az ember áll a középpontban, ahol az ember a cél, és a profit csak eszköz, nem pedig fordítva. Ma már mindent akarnak attól, aki dolgozik. A fizikai erejét, a szellemét és a különböző tréningek, spirituális technikák segítségével a lelkét is. Most a spirituális kapitalizmust kutatom.
Boldog ember vagyok. A legfontosabb? Nekem az engedelmesség. És az a legszebb is. Szabaddá tesz.

•

(Válaszokat az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Szent Domonkos Nővérektől kaptam. Köszönöm.)