Szárnyalás, felsõfokon

Solymosi Tamás

A négy éve szabadúszóként dolgozó balettművész a finn Nemzeti Operában épp Anyegin szerepét táncolja, majd hazarepül néhány Coppéliára, Makrancos Katára és az Operabálra, ahol Gina Lollobrigidát is megpörgeti.


– Kávé vagy tea?

– Van, amikor mindkettő. Ma éppen tejeskávé.

– Piruettezve, készülődve?

– Inkább reggeli közben kényelmesen, az esti darab zenéjét hallgatva. Ha hotelben szállok meg, akkor végigkóstolom a svédasztalt. Ha egy lakást bérelnek nekem, ahogy most is, akkor magam készítem el a „lakomát”. Mindegy, hogy mit, de nagy adag legyen.

– Próba előtt kötelező enni?

– Ajánlatos, főleg annak, aki nagy energiával veti bele magát a napi munkába, ahogy én is. Egy-egy előadáson esténként két-három kilót is leadok.

– Szálloda vagy lakás?

– Ha hosszabb időre megyek valahova, akkor kényelmesebb a lakás. Furcsán hangzik, de például azért, mert egy balett-táncosnak elég gyakran kell mosnia, ez ugyanis izzasztó szakma. Otthonosabb környezetben pihenni, készülni is jobban tudok.

– A kollegákkal már összebarátkozott? Gondolom, ez elengedhetetlen a közös munkához.

– Mázlista vagyok, mert már többször is dolgoztam ezzel az együttessel, úgyhogy rengeteg a barátom az igazgatók, az öltöztetők, a táncosok között. Így gördülékenyebb a munka, már tudom, hogy viselkednek a színpadon. Helsinkit egyébként is nagyon szeretem, a menedzserem is finn, és itt isteni halételeket tudnak elővarázsolni.





– Miért érdekes – századszorra – eltáncolni az Anyegint?

– Minden előadás új feladat – legyen az a Diótörő, a Hattyúk tava vagy az Anyegin, amit már valóban nagyon-nagyon sokszor táncoltam. Mégis újraélem, nem veszítem el a kedvem, szeretek bemenni próbálni. Nem tudom, ilyen fából faragtak… Minden este jobbat kell nyújtani, kipróbálni valami újat, csiszolni a mozdulatokon. Egy művész szerintem, sosem készül el, ahogy nincs tökéletes előadás sem. Még ha azt is hiszem, hogy most aztán tényleg mindent beleadtam, visszanézem videóról, és biztos, hogy találok benne hibát, javítanivalót. Egy élet nem elég ahhoz, hogy ezeket kiküszöböljem.

– Még mindig ritka az az időszak, amikor nem egyik országból a másikba repdes?

– Már nem annyira sűrű az életem, mint tizenöt éve, amikor elindultam Magyarországról. Régen képes voltam Amerikából egy napra hazajönni Európába, majd továbbutazni Ausztráliába. Ki sem pakoltam a bőröndömből. Egyik hajnalban percekig kellett gondolkoznom, hogy most melyik város, melyik hoteljében vagyok, de még eszembe jutott, mielőtt felhívtam volna a recepciót. Rájöttem, hogy egy táncosnak különösen vigyáznia kell arra, hogy ne hajtsa túl magát. Hogy egy sérülés ne rövidítse le ezt az amúgy is rövid pályát. Ezért inkább megpróbálok szelektálni, igyekszem csak azokra a feladatokra igent mondani, amelyeket igazán, szívből szeretnék eltáncolni. Meg kellett tanulnom, hogy sokszor a „nem” viszi tovább az embert.

– Mi az, amire képtelen nemet mondani?

– Úgy néz ki, hogy májusban a New York-i Metropolitanbe megyek – ez nagyon nagy kihívás. Tanítok a budapesti Táncművészeti Főiskolán is. Remek érzés fiatalokkal, lelkes fiatalokkal foglalkozni, úgy érzem, rengeteget át tudok nekik adni. És nemcsak azt, hogy kell felemelni a balerinát…


» Itt következik a II. rész!