Versenyhelyzet az iskolában – II. rész

Mi sem tudjuk, hogyan kell!

– Mennyire tudatosan „szoktatják” hozzá a versengéshez a gyerekeket a szülők, illetve a tanárok?

– Úgy vettük észre, nehezen tudják eldönteni az alapkérdést, hogy jó-e, vagy rossz versenyeztetni – szögezi le Sándor Mónika. – Inkább próbálják megóvni magukat és a gyerekeket is a nyílt összehasonlítástól. A lényeg valójában az, hogy mennyire teremt a tanár – tudatosan vagy nem tudatosan – versenyhelyzeteket az óráin. Felad-e olyan kérdést, hogy „az első, aki megoldja, ötöst kap”, kialakít-e például csoportok közötti versenyt a matematikaórán, vagy elküldi-e diákjait a tanulmányi versenyekre – ezek strukturált, szándékos létrehozott helyzetek. És nagyon fontos, hogy a „meccs” után helyreteszi-e a gyerekek érzéseit, élményeit.

– A versengés egyik érzékeny pontja a győzelem és a vesztés kezelése – magyarázza másik szakértőnk. – A győztest el kell ismerni, a vesztest vigasztalni kell, elmondani, hogyan tud legközelebb jobban teljesíteni, és végigkísérni az előtte álló úton. A győztesnek meg kell tanítani, hogy tudjon félelem és bűntudat nélkül örülni, miközben odafigyel a vesztesre is. A versengő feleknek érteniük kell, hogy a rivális nemcsak ellenség lehet – ahogyan azt nálunk gyakran hiszik, és persze tapasztalhatják is –, hanem valaki, akitől, akivel tanulni lehet.

– Az, hogy a tanár jegyet ad, általában kötelező, ez nem a verseny része. A diákok jegyek nélkül is pontosan tudják, hogy a többiekhez képest hol helyezkednek el az osztályon belül és ők, személy szerint, kivel vannak éppen versenyben. Nemcsak tanulásban, hanem például sportban, népszerűségben, a barátnők számában, abban, hogy ki eszik gyorsabban, vagy ki gyűjtött több papírt. Ezek a helyzetek alkalmat teremthetnek arra, hogy sokféle területen megtapasztalják a győzelmet és a vesztést. A tanárok és a szülők számára pedig lehetőséget adnak arra, hogy megtaníthassák, miként kezeljék ezeket a helyzeteket.

Az én gyerekem miben első?

– Fontos, hogy senkit sem szabad „túlversenyeztetni”, tudni kell, hogy ki mennyire terhelhető – annyira viszont kell is, tiszta, átlátható feltételekkel, világos szabályokkal. Ha valaki ismeri az alapfogalmakat – szülőként, tanárként –, akkor sokkal jobban tudja majd kezelni az ebből adódó szituációkat. Türelemmel és odafigyeléssel lehet – sőt, kell is! – egy szorongó gyereket trenírozni arra, hogy „működni” tudjon versenyhelyzetben, hiszen elengedhetetlen, hogy ő később az egyetemre vagy munkahelyre jelentkezve meg tudja mutatni mindazt, ami benne van.

– Meg kell találni mindenkinél azt, amiben jó, versenyképes – zenében, mozgásban, megbízhatóságban, szociális készségben –, ami által ő az elsők között lehet a közösségben – mondja Fülöp Márta. – Amikor Japánban éltem, láttam, hogy ott egy, az autóúton lévő gödör mellé, kezében zászlóval kiállított munkás egész nap úgy integet, mintha most mentett volna meg sok száz embert a biztos haláltól. Azzal az öntudattal, örömmel, magabiztossággal. Mert ő ebben jó – és ezt büszkén vállalja.

Csak a gyerek tud változtatni

Egy általunk megkérdezett fejlesztőpedagógus szerint, a verseny-szituáció tisztázása azért is fontos, mert a diákok egymás közötti versengésében csak az erre jól trenírozott gyerek tudja megállni a helyét. Akár a nagyon, akár a kevésbé népszerűek közé soroltatott elsőre, a végleges helyét csak ő maga tudja kiverekedni, csak ő tudja megmutatni, milyen is valójában. Ha az osztályelsőt vagy a legügyetlenebb focistát kirekesztik a többiek – tehát „vesztessé” válik –, akkor sem a szülő, sem a pedagógus nem tud beavatkozni, csak a gyerek tudja megváltoztatni társai róla kialakított véleményét. Felmutatni azt a tevékenységet, amelyben ő is erős, vagy szerényen segíteni a kevésbé ügyesek felzárkózását – erre csak úgy képes, ha tisztában van a versengés fogalmával, a többiek érzéseivel.