A presszócella

Ideális terep arra, hogy ezen az április végi, kellemes péntek délelőttön az ember lehajtson egy kávét a rokonlátogatás után. Hárman voltunk: nagynéném, nagybátyám és én.

– Elmegyek a mosdóba – közölte nagynéném, amikor látta, hogy hasztalan próbálok kapucsínóért harcolni.
– Kávé van, tej is, de kapucsínó nincs. És nem is öntöm össze, de ha akarják, kihozom külön – mondta a felszolgáló, feltehetően a tulaj, ránk sem nézve.
Csak ültünk a nagybátyámmal, és nézelődtünk. Jöttek-mentek a törzsvendégek, beindult a hosszúlépések szezonja. Megérkezett például az „ügyvédnő” – egykor állítólag praktizált – piros, fodros szoknyában, napszemüvegben, testhez simuló lila kardigánban, és rekedtes hangon kérte a két deci fehérbort. Közben jogi tanáccsal látta el Józsikát, a békés tacskóját a postaládához kötő, hatvanas nyugdíjast, aki a hétvégi telkére végre vevőt talált, csak az illető „gyanús külsejű”.

Nagynéném még mindig nem került elő. Kicsit aggasztott, mert a kávéja mostanra teljesen kihűlt. A presszó megtelt, az egykori ügyvédnő immár a második pohár bornál tartott, és vélhetően politikai állásfoglalásra készült, mert hézagosan összegezte az előző napi belpolitikai eseményeket.
Nagynéném még mindig sehol.

– Nem a te telefonod csöng? – kérdeztem nagybátyámtól, aki gyorsan benyúlt a dzsekije zsebébe. Felvette a telefont, hallgatott, majd annyit mondott: – Jó, de mit tegyek? Ha hazaérek, kiszabadítalak – és letette, majd hátradőlt. – Éva volt, a feleségem – magyarázta. – Beszorult a vécébe. Nem nyílik az ajtó.

– Kellemetlen – mondtam, és próbáltam nem nevetni.
A nagynéném még mindig nem került elő. Nagybátyám telefonja újra csengeni kezdett, de ő nem vette fel, csak annyit mondott:

– Tíz kilométerről úgysem tudom kiszabadítani.
Figyelmünket erősen lekötötte az újonnan érkező: a postás, aki Kálmánkának és Józsikának hozta a nyugdíjat.

Nagynéném sehol. Egyre dübörgőbb lett a hiánya. Azonban nem tudtam ezen tűnődni, mert megszólalt a telefonom.

– Beszorultam a vécébe, nem nyílik ki az ajtó! – hallottam nagynéném hangját. – Nem juttatnátok ki valahogyan?

– Nem a feleséged szorult be a mosdóba – kuncogva sandítottam a nagybátyámra –, hanem a húgod, itt, a krimóban.

Elővezettük a problémát Gyulának, a felszolgálónak (már tudtuk a nevét is), aki nem várt módon reagált. Ránk nézett – talán először azóta, hogy beléptünk –, megforgatta a szemét, és széttárta a karját:

– Hát akkor!! – mondta. Fogalmunk sem volt, ez mit jelent, ezért vártunk. – Hát én mit csináljak? Az a rohadt ajtó! Ha beszorult, hát beszorult. Engem nem érdekel az az ajtó. Már borzasztóan unom ezt az ajtó-kérdést! – tette hozzá indulatosan. Nekem nagyon kellett röhögnöm, annak ellenére, hogy tudtam, meg kellene mentenünk a nagynénémet, nehogy a következő éveit a presszó mosdójának fogságában töltse.

– Valamit csináljon! – állt a sarkára a nagybátyám. – Lényeg, hogy kinyíljon az ajtó. Különben senki sem tud bemenni a mosdóba – tette hozzá, hátha ezzel meghatja a tulaj szívét.

– Ne is menjen! – jött a válasz. – Én már ezt nagyon, de nagyon unom! Engem nem érdekel, mit csinálnak. Kapucsínó, meg mosdó… – nyújtotta el a szavakat. – Hagyjanak békén! Ha nem nyílik, hát ez van. Hívjanak lakatost, vagy amit akarnak. De már elegem van az ajtóból, értsék meg!

Szegény, már-már az őrület határán volt. Sejtelmem sem volt, milyen bosszúságokat okozhatott már neki az a szerencsétlen mosdóajtó, de éreztem, hogy rátapintottunk a gyenge pontjára.

– Jó, hát akkor betörjük – döntött a nagybátyám. – Ki kell szabadítanunk!

– Betörik? – fordult vérbe a tulaj szeme. – Majd inkább betöröm én!

Elindult a mosdó felé, mindenre elszántan. Tisztes távolságból követtem, nyomomban a törzsvendégekkel. A külső ajtó nyitva volt, a belső viszont beszorult. A férfi lendületet vett, és berúgta. Az ajtó tokkal együtt szakadt ki, csak reméltem, hogy nagynéném túlélte a mentési akciót.

És lőn. Boldogan hagyta el az ideiglenes „zárkát”.

– Az a rohadt ajtó! – morgolódott a tulaj. – Hát most már nem szorul be senki!

– Kérjen tőlük kártérítést! – javasolta az ügyvédnő a pultosnak, amikor a kijárat felé tartottunk. Én tulajdonképpen már menekültem.

– Ne haragudjanak Gyulára! – állított meg az utcán Józsika, miközben öntött egy kis vizet a kutyájának. – Múlt héten már szinte mindannyian beragadtunk, és csak nehezen tudtunk kijönni, úgyhogy egyre több sérülést okoztunk az ajtón. A Gyula meg azt mondta, ha még egyszer beszorul valaki, maga fogja szétrúgni azt a rohadt ajtót.
Hát, most megtette, gondoltam, és a kocsihoz siettünk. Józsika még utánunk szólt:

– Aztán jöjjenek máskor is!