Nyáron kimondom az igent!

Ja, és ami a legfontosabb: épp túl van egy esküvői ruhapróbán.


– Sikerült választani?

– Igen, viszonylag könnyen, pedig fantasztikus darabok voltak a szalonban! Pánt nélküli, ekrü, picit csillogós, mesebeli királylányos ruha lett a végleges. Hozzám amúgy is a klasszikusan elegáns, egyszerű stílus áll a legközelebb, úgyhogy a ruha tökéletes.

– Pongrácz Rékának, de Létay Dórának is az lenne?

– A kettő szorosan összefügg – Réka olyan, amilyenre én játszom, a személyiségemből rengeteg mindent átadok „neki”. A színházban teljesen el kell felejtenem a „normális” énemet miközben egy fogatlan öregasszonyt vagy egy közönséges prostit játszom, a sorozatban viszont erre nincs szükség. Itt a nézőknek nem azt kell látniuk, hogy a színész őrülten alakít, hanem teljesen természetesnek és sokszor szinte civilnek kell maradnia. Annyira észrevétlenül kell játszania, mintha tényleg ott, vele történne minden – ez sokszor még nagyobb átélést követel, mint egy jól kidolgozott figura a színpadon. Egyébként, ha majd lesz esküvőm, hasonló ruhát szeretnék – ünnepélyes, de az egyszerűségével feltűnő öltözéket.

– Amihez nagy lagzi illik?

– Ha egyszer úgy döntök, hogy – a filmstúdión kívül is – kimondom az „igent”, akkor az biztos, hogy nagy esemény lesz, amelynek meg kell adni a módját. A nagy esküvő nem nagyzolást jelent, hanem szépséget, meghittséget, ami kifejezi: ez egy fontos döntés, örökre szól. Amúgy is bulizós vagyok, ezért úgy képzelem, hogy igazi örömünnep lenne.

– Mit szólnál, ha keresnénk neked egy ideális társat ehhez az örömünnephez? „Véletlenül” van nálam egy hirdetési újság…

– Jaj, várjál, előbb hadd olvassam el ezt az állatos hirdetést! „Másfél éves, szürke cirmos, nőstény macska állatkórházból, ingyen elvihető.”

– Elhozzuk?

– Ne! Öt éve élek együtt egy hasonló példánnyal, és szegényt épp most kellett „kitelepítenem” a szüleimhez, úgyhogy ő az ősi családi villában tengeti napjait, nekem pedig a szívem szakad meg nélküle. Talált cica, az egyik szerelmemmel bukkantunk rá, aztán a fiú ment, a macska maradt. Imádom, de az utóbbi fél évben, a sorozat miatt annyira megváltozott az életem, hogy csak aludni járok haza – a cicám pedig a társtalanságtól vérig sértve, az őrület határán fogadott minden este. Teljesen jogosan.

– Gondolom, most neked a rosszabb.

– Rémes otthon egyedül ülni a csöndben: senki sem nyávog, senkit sem kell kiengedni a gangra… Érdekes, mert évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy háziállatom legyen, most pedig az egész lénye hiányzik, a személyisége. Varázslatos megérzései vannak ám!





– Talán neki is tetszene ez a „sármosnak mondott ötvenes, Da Vinci jeligére”? Lehetne akár a Lukács Sándor által játszott Mihály is. Téged le tudna venni a lábadról egy ilyen férfi?

– Naná! Bár attól függ, ki mondta, hogy sármos… De a viccet félretéve, egyre inkább azt gondolom, hogy a kor mellékes tényező, semmi köze ahhoz, hogy mi történhet két ember között. Most már el tudom képzelni, hogy bárkibe beleszeressek! Na jó, nem az első szembejövőbe, de nincs „esetem”, nincsenek konkrét kritériumaim. Nagyon helyes volt Lukács Sanyi, mert az első forgatási napon odajött hozzám, és halkan megkérdezte: „Nem vagyok én hozzád vén kecske?”. És nem – neki is csak ezt tudtam mondani. Egyébként annyira jól tudunk együtt dolgozni: értjük egymás humorát, őszintén egymás szemébe tudunk nézni, bennem fel sem merül, hogy öreg lenne. Semmi „bácsis” nincs benne, kifejezetten szórakoztató, szellemes, figyelmes kolléga.

A teljes cikk a 23. heti, június 8-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.