“Butaságom története”

Ahogy az már lenni szokott, néhány perc múlva a szó a pasi-frontra terelődik. De az önfeledt csacsogás ezúttal elmarad.

Anikóval már száz éve nem találkoztunk, és amikor hazafele tartva, az éjszakai buszon meghívott magához, örömmel mondtam igent. Később aztán nem sokat tudtam szólni…

– Pár éve még Budán laktam, a szüleimtől kaptam egy kis lakást. Hatalmas fákra nézett, imádtam, de el kellett adnom… Miatta. Várj, inkább az elejéről mesélem „butaságom történetét” – mondta, amikor elhelyezkedtünk a foteljeiben. – Az egyetemen botlottam Gáborba. Megkérdeztem tőle, nem tudja-e merre van a terem, ahol a következő szemináriumom lenne. Azt hittem, felsőbbéves – kedves volt, segítőkész és jóképű. Megmutatta a termet, aztán két perc múlva bejött, és megtartotta az órát. Közben néha huncutul rám mosolygott, én meg vissza – zavaromban. Az óra végén megpróbáltam kisurranni a teremből, de elkapott. „Kollegina, ha már így összetegeződtünk, tartsa meg maga az első kiselőadást!” – közölte, majd kiadta a legnehezebb témát. „Persze, tanár úr.” – dadogtam. „Ha kérdése van, keressen meg” – rám kacsintott, és elviharzott. Természetesen kétségbeesetten megkerestem. Elhívott a lakására, mondván, csak ott tud odaadni egy könyvet, ha sürgős. Meglepett, hogy nem akart leteperni, beszélgettünk: irodalomról, művészetről, könyvekről, filmekről. És ez így ment még fél évig, aztán nem bírtuk tovább. Szerelmesek voltunk – éjjel-nappal együtt akartunk lenni. Összeköltöztünk, ekkor jöttek az első gyanús jelek.

Valahogy soha nem volt pénze akkor, amikor a számlákat kellett kifizetni. De mivel másnap rendszerint hatalmas tulipáncsokrokkal állított haza, elfelejtettem, és inkább kölcsönkértem a szüleimtől. Hogy több pénzünk legyen, szerzett nekem állást az egyetemen, először csak a könyvtárban, de lassan már a tanároknak is besegíthettem. Érdekes módon, soha nem éreztem azt, hogy utálnának, mert a kollégájuk macája vagyok. Később rájöttem, hogy sajnáltak. Ők már tudták, mi vár rám. Vakon imádtam Gábort. Elhanyagoltam a barátnőimet, a családomat – mindenhova csak ketten mentünk. Kivéve, amikor eltűnt órákra. Ilyenkor általában le is mondta a megbeszélt programunkat, nem volt már kedve moziba, étterembe, vásárolni menni. Aztán, amikor ezek a külön utak gyakoribbak lettek, és már a nyaralást is el kellett halasztanunk, rákérdeztem. „Semmiség, átmeneti pénzügyi zavar, kölcsön kellett adnom egy barátomnak.” Nem hittem el. Követni kezdtem. Azt gondoltam, más nőkkel kavar, de kiderült, hogy játszik. Kaszinókba járt. Egyszer még azt is megláttam, ahogy valami uzsorással összeverekedtek. Sírva léptem közéjük, és odaadtam minden pénzemet, csak ne bántsa az én drágámat. Fogadkozott, hogy megpróbál leállni, menjünk el együtt orvoshoz. Elkísértem a kezelésekre, értementem, egy ideig újra a régi volt. De nem lehettem mellette huszonnégy órában, hiszen én is dolgoztam és tanultam. Visszaesett. Akkora adósságot halmozott fel, hogy el kellett adnom a lakásomat. Meggyőzött, hogy úgyis csak a pénzt viszi, hiszen az ő albérletében lakunk. Elhittem, a szüleim meg a hajukat tépték. Utólag én is látom, hogy nem voltam normális, de akkor annyira szerettem, hogy nem érdekelt semmi más, csak a boldogságunk. Hittem benne, hogy talpra áll, hiszen olyan jó ember. Hát, nem volt az. Egyik este, a főbérlő fogadott otthon.

Egy héten belül költözzünk ki, mivel hónapok óta nem fizetjük a lakbért, ő már többször szólt. Szédültem, de hát én minden hónapban odaadtam rá Gábornak a pénzt, gondoltam, a tetőt a fejünk fölül mégsem játssza el. Másnap véletlenül meghallottam, ahogy egy kollegája figyelmezteti, ha továbbra sem hajlandó megtartani az óráit, többet nem nézik el, kirúgják. Ekkor valami összetört bennem. Csak ültem a sötétben, amíg haza nem jött. Hajnali háromkor esett be, pedig kilencre vártam. Szó nélkül bevittem az orvosához, tudtam, hogy ő az ügyeletes. Mire kijött a kórházból, már elköltöztem. Egy ideig a szüleimnél laktam, aztán jöttem ide. Nem akartam a nyakukon lógni, pedig megbocsátottak. Gábor nem jött vissza az egyetemre, én ottmaradtam – szeretnek, megbecsülik a munkámat. Engem nem hívott, nem keresett, állítólag vidéken dolgozik. Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, bár lassan kezdek felébredni ebből a rémálomból. Elvesztettem a pénzemet, a hitemet a szerelemben. Tudom, hogy nem szabad ilyen pesszimistán gondolkodnom, de… Ha visszajönne, lehet, hogy újra bedőlnék neki.

Sokk – mi meg a pasi-keresésen nyüglődünk.

Szingli lányok, írjatok! h.szigeti@sanomabp.hu