Három évvel ezelőtt egy népszerű francia sztárszakács, Bernard Loiseau, szakmája szenvedélyes híve vadászpuskájával agyonlőtte magát. Sokak szerint azért, mert nem kapta meg az egyik híres francia gasztronómiai útikalauz korábbi magas minősítését. A tragikus eset vitákat váltott ki: van-e értelme a túlzott elvárásoknak? És vajon valóban akkora katasztrófa-e, ha valakit egy kissé lejjebb értékelnek? Egyáltalán: mitől lehet akkora hatalma egy egyszerű étteremajánló útikalauznak, hogy miatta egy ember eldobja magától az életét?
 |
Bacsó Péter |
Kritikusok a filmvásznon
Bacsó Péter mindig remekül megérzi, mi van a levegőben. Azt is, hogy a gasztronómia egyre nagyobb teret foglal el az életünkben. Legújabb filmjében Rudolf Péter és Alföldi Róbert játszanak szigorú és igényes éttermi kritikusokat.
Miért éppen éttermi kritikusok?
Titokzatos dolog, hogy az ember miért választ egy témát. Éjjel, félálomban jönnek az ötletek, egyik-másikból aztán érdemes forgatókönyvet is írni. A Népszabadság-beli Wittmann fiúk annak idején állandó olvasmányom volt, talán az indította el a fantáziámat. Jó téma gondoltam, jó filmet lehetne belőle készíteni. Kitaláltam a két figurát. Felépítettem köréjük a fordulatokban gazdag cselekményt. De a kész film már nemcsak a kritikusok sztorija, hanem egy kissé megemelt történet
Gasztronómiai témában?
Azért választottam a gasztronómiát, mert ugyanaz volt a véleményem, mint filmbeli hősömnek, a filozofikus hajlamú Alföldi Róbertnek, hogy ez az egyetlen eszmény, amely az emberiségnek még megmaradt. Minden más kiüresedett, elkopott. Egyedül a megfogható, élvezhető, jó ételek maradtak. Annak még van jövője, lehet rajta vitatkozni, de azt is meg kell védeni a kontárok, kufárok, dilettánsok elől. Így aztán a gasztronómia az én világomban metaforikus értelmet nyert, ahol a minőség, a szakszerűség, a művészet harcol a kontárok ellen. Az egész filmen ez a konfliktus húzódik végig. A vendéglátós maffia ugyanis hadat üzen a két kritikusnak, akikről nem is sejtik, kik lehetnek. Miután Lumnitzer nővéreknek nevezik magukat, a maffia azt hiszi, hogy nők. Eleinte nők után nyomoznak. Megbíznak egy nagyon vagány szerb csajt (Hegyi Barbara játssza, fekete hajjal), hogy vegye meg őket, vagy végezzen velük. Az egyik hősöm, akit Alföldi Róbert játszik, afféle Don Quijote, a szexuális életét az álmaiban kiélő agglegény, aki megveti a napi szerelmeket, szembekerül ezzel a kíméletlen, vagány csajjal. A másik figura, mondhatni Sancho Panza, ötgyerekes családapa, a felesége rendőrkapitány, de otthon van gyesen a gyerekekkel. Ez a két ember indul harcba a tiszta gasztronómiáért. Nagyon megszerettem ezt a történetet, és remélem, érezhető lesz az is, hogy más hangon szólal meg, mint az eddigi filmjeim.
Nemcsak jelképesen, ténylegesen megjelentek a kontárok a vendéglátásban. Most nyilván belekóstolt a gasztronómia bonyolult világába.
Tizenkét vendéglőben forgattam. Mindegyiknek személyesen meg kellett dumálnom a tulajdonosát, hogy engedjen dolgozni. Tudták, miről szól a film, úgyhogy elég nagy rábeszélőképességre volt szükségem, hogy belemenjenek. Mi több: a film katartikus pontján a két kritikust nagy megrendülés éri, mert ráébrednek kritikusi felelősségükre. Életük eme mélypontján, amely számukra maga a vég, beülnek egy gyorsétterembe. Gondolja csak el: a gyorséttermet is meg kellett győznöm, ott is forgattunk.
Egyébként hogyan választotta ki az éttermeket?
A forgatókönyv volt az első, ahhoz kerestem helyszíneket. Nem mindig találtam. Szükségem lett volna egy nagyon mutatós halvendéglőre, de ilyet nem találtam. Ezért abban a plázában forgattunk, ahol van egy óriási terrárium, ott rendeztünk be egy halvendéglőt, úgyhogy a hőseim mögött állandóan cápák úszkálnak.
Hogyan tudná jellemezni a magyar gasztronómia állapotát?
Nagyon hektikus, de minden a séfen múlik, ugyanúgy, ahogy egy kórházi osztály színvonala a főorvoson.
A teljes cikk a 12. heti, március 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
