Segítség, nyaralunk!

Nyaralás anyával
Gyerekkoromban eszembe sem jutott volna, hogy a tengerparti kempingezéseket anyu nem élvezi, hiszen a házimunkát otthon is ő végezte.
Számomra a kéthetes adriai nyaralás volt mindig az év fénypontja. Kombi autónkat telepakoltuk konzervekkel, hűtőtáskában húsokkal, paradicsommal és paprikával, hogy „Jugó”-ban majd csak a kenyeret, tejet és vizet kelljen megvenni. A tesómmal és apával délelőtt a tengerparton játszottunk, amíg anya kitakarította a sátrakat és egy gázfőzőn ebédet rittyentett. Belapátoltuk a lecsót/pörköltet/paprikást, és visszarohantunk a partra. Anya elmosogatott, lejött egy kicsit napozni, olvasgatott, majd elindult vásárolni és vacsorát készíteni.
Hadd idézzek most tinédzserkorom egyik kedvenc könyvéből, G. Szabó Judit Megérjük a pénzünket című regényéből. Vagy hússzor olvastam a három lánytestvér történetét, de ezeken a sorokon mindig felháborodtam.
„– Indulunk táborozni! Anyánk itthon akar maradni, hogy el ne lopják a házat.
– Beülök a kádba, és senki sem rugdalja az ajtót, hogy hol a piros szandál párja, és hogy Éva összegyűrte a magyarfüzetét – merengett csillogó szemmel anyánk. – Lustálkodom! Senki nem sürget, hogy meséljem el a kis zöld disznót, és hogy milyen voltam lánykoromban. Senki nem kérdi, mi legyen az ebéd! – Félrehajtott fejjel, rimánkodva mosolygott ránk. – Csak évi egy hét szabadságot kérek!”
Ez volt az a rész, ahol végképp elszakadt a cérna. Egy anya, aki nem akar a gyerekeivel nyaralni?! Hihetetlen!

Nyaralás babával
Első „saját” családi nyaralásomra abban akkor indultunk el, amikor most kilencéves kisfiam, Robi még csak 15 hónapos volt. Férjem buzdított, hogy most már végre nekem is jár egy kis pihenés, igazán megérdemeltem.
Mivel nem vagyunk milliomosok, úgy döntöttünk, hogy ugyanazt csináljuk, amit eleink: kempingezni fogunk az Adrián. A kocsiban Robi holmijai foglalták el az összes helyet: gyerekágy, babakocsi, bébiételek (mert mi van, ha ezt a fajtát kint nem lehet kapni), útipatika, kedvenc játékok, pelenka (csak ez az egy fajta nem pirosította ki a fenekét, és mi van, ha kint nem lehet kapni), tápszeres dobozok, ételmelegítő, miegyéb. Robi végigüvöltötte a hatórás autóutat, mert a gyerekülésbe kötve nem tudott mozogni. Báboztam, énekeltem neki, játszani próbáltam vele… semmi eredmény. Legszívesebben visszafordultam volna.
Okos döntés lett volna. Mert aztán elkezdődött a rémálom. A sátorban mindig hőség volt, amit Robi rosszul tűrt. A kenőcsök ellenére összecsípték a szúnyogok, alig aludt valamit, és enni sem evett jól. Zöld voltam az aggodalomtól. Azon rágódtam, hogy vajon miért maradunk? Nos, azért, mert a férjem viszont istenien érezte magát, annyira lelazult, hogy még én sem tudtam felidegesíteni az állandó nyavalygásommal. A gyerek idővel megszerette a vizet, délutánonként jókat lubickolt az apjával, homokoztak, vihorásztak. A nyaralás végére négy kilót fogytam.

A cikk folytatását a Nők Lapja Évszakok július-augusztusi számában találja.