Aktuális

Bogyózni és énekelni muszáj!

Daisi, Esti és Annemari Észtországból… Edina és Gergõ Budapestrõl… Feltehetõen egész életükre meghatározza világlátásukat, hogy egyetlen évre országot, családot, iskolát cseréltek…

Hogy mi itt Magyarországon a legjobb? – néztek össze az észt lányok, aztán Daisi és Annemari egyszerre kiáltott fel:





– A hegyek!

Esti tiltakozón feltartotta a kezét:

– Hohó, lányok, én lakom alföldön, Nyíregyházán… tök lapos…

– Mit akarsz, nekünk, észteknek ott a Tojáshegy…

Nevetnek mind a hárman. Mert a Tojáshegy, Észtország legmagasabb pontja éppen 315 méter.

Hallgatom, ahogy egymás szavába vágva mesélik magyarországi „kalandjaikat”, mely kalandok hol egy veszprémi konyhában, hol Budapest hetedik kerületének útvesztőiben, hol meg a nyíregyházi művészeti iskola tűzzománc-kemencéje előtt zajlottak. Bármiről is beszélnek, kiderül, nemcsak belekóstoltak, de otthonosan meg is ismerték. Legyen az étel, ital, szokás, emberek, vagy éppen Magyarország domborzati viszonyai, nem szólva a honi közlekedési morálról… Ez utóbbit erős fejcsóválás kíséri. Az viszont, hogy milyen jól beszélnek magyarul… csak tátottam a számat.
Azóta Csüllög Edinától már tudom, hogy Észtországban gimnazistaként ő hasonló okok miatt híres ember lett. Edina tizenhat évesen, 1995-ben a legelső észt cserediák volt Magyarországról. És nem telt bele három hónap, kiválóan beszélt észtül. Több se kellett a frissen önállóvá lett köztársaság lelkes polgárainak. Egyszeriben tévé- és rádiószereplő lett Edina, beszéltették mindenről, s valahol mindig megjegyezték, Edinának bezzeg elég volt három hónap, a szomszédból átnyomuló oroszoknak negyven év sem, hogy megtanuljanak észtül…

A kenyerünk jobb…

A tizenkilenc éves tallinni Esti Viilupot a nyíregyházi Losonczi-család fogadta magához. Esti már most biztos abban, hogy visszajön Magyarországra.





– Az elején ideges voltam, nem tudtam a nyelvet, és bevallom, Budapest sem tetszett… túl nagy volt nekem… Most? Gyönyörű!!!
Nyíregyházi vagyok, mondta, amikor kérdeztem, honnan jött, csak aztán helyesbített, ja, hát persze, Tallinnból…

– A hőmérséklettel meg kellett küzdenem. Hogy bírjátok ezt a nyári meleget?! Főleg, hogy nincs tenger… Télen meg rajtam csodálkoztak az osztálytársaim, tíz-tizenkét fok volt, cidriztek, én meg egy trikóban jártam! De a gyümölcsök! Főleg, ami nálunk nincs, szőlő, dió! Nagyon élveztem. És az eperfa! A család szokásai is mások, mint nálunk. Losoncziéknál mindenki egy hétre megkapja a feladatát, mondjuk, ő vásárol be… És az is más, hogy együtt vannak hétvégén. Én otthon lusta vagyok, sokat alszom… itt magamhoz kellett térnem. Korán keltem… sokáig voltam iskolában, megtanultam a tűzzománc-technikát, nagy ajándékot kaptam vele…

– És mi hiányzott otthonról? – kérdeztem.

Megint egyszerre kiáltottak fel:

– A kenyér! A finom, savanyú, fekete kenyér! Mmmm…

Eltévedtem…

Daisi Hansing Ouna-ból a budapesti Grill-család lánya lett. Daisi fekete, nem tipikus észt, főként a kapcsolatteremtés másféleségéről beszélt.





– Nálunk az emberek hidegebbek… nem, nem is, inkább távolságtartók. Nincs puszi. Sokáig nem is tudtam, hogy akkor itt kinek adunk puszit, kinek nem… Mert azt láttam, hogy nem mindenki kap. Félek, hogy otthon majd folytatni fogom… puszit adok, és nem értik, mi van velem…

Nevet és biztosít arról, hogy nem volt ellenére az üdvözlésnek ez a módja. Viszont iskolába menet egyszer eltévedt.

– A családom messze a központtól, a repülőtér közelében, családi házban lakik. Innen jártam a Madách gimnáziumba. Több mint egy órát közlekedtem. Furcsa volt. Otthon tizenöt perc alatt gyalog eljutok mindenhova. Egyik reggel eltévedtem. Vagy másfél óra kóborlás után találtam meg az iskolát… Jól mondom? Kóborlás? Már otthon kinéztem, hogy néptáncolni szeretnék. Nagyon tetszik a magyar néptánc… Jól ment, de az elején elég ügyetlen voltam. És még valami, ami más! Mi otthon nyugton vagyunk… A magyarok mindig mennek valahová. Persze én már nem szeretek a szüleimmel menni, de itt jó volt… Pécs, Győr, a Duna-kanyar, Hévíz – a fogadott családom mindent megmutatott… Hálából sütöttem és főztem nekik, olyat, amit nem ismernek, céklalevest és tejfölös hajtogatott süteményt…

Okosabb… így mondják…?

Kuusalu messze volt Veszprémtől. Most már közelebb van… Annemari Tali saját bevallása szerint annyit változott, hogy nem fognak otthon ráismerni.





– Azt hiszem, kinyíltam, beszélni kezdtem, érzem, hogy okosabb vagyok… így mondják? Okosabb…? Szóval többet tudok, független vagyok és… és bátor. Fantasztikus családom volt, sokat tanultam tőlük. Nagyon tetszett például, hogy megvárják egymást az étkezésnél. Ha valaki nincs ott, addig nem esznek. És vasárnap együtt vannak. Nálunk mindenki szanaszét van. A testvérem, Eszter hívására végül énekelni kezdtem egy kórusban. Ez nagyon jó ötlet volt. Mi, észtek, sokat énekelünk. Kétszáz éve, 1867-től van egy nagy énekfesztivál Tallinn-ban, kétévente… Szóval élveztem az éneket is Veszprémban… Jaj, nem…! Veszprémben!

A teljes cikk a 28. héten, július 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top