Lajcsi apának is szuper

– Tényleg, hová tűntél el és miért?

– Ahol a menedzsment vált, ott a műsorok is cserélődnek. Ez törvényszerű. Amikor a kisfiam ijedten néz rám, mert legyőzött a sakkban, neki is azt szoktam mondani: „Ilyen az élet.” Tulajdonképpen nem is bántam, hogy így történt. Lehet nagyobb siker, több mint hárommillió eladott CD-lemeznél, és a kétszázötvenet meghaladó fő műsoridős show-műsornál? A századik Dáridó után arra gondoltam, nem is tudom, mi lehet ennél jobb? A következő. Debrecenben nyolcvanezer embernek zenéltem, Sopronban negyvenötezernek az uniós fellépésen, ezek nagy mérföldkövek az életemben. Kijutott a sikerből bőven.

– Belefáradtál?

– Ezt azért nem mondanám. A három gyerek szinte egy év eltéréssel jött a világra. Bogika, az elsőszülött már hét-, Lalika hatéves, a legkisebb, a kis Pipi, idén augusztusban töltötte be az ötödiket. Egyik sem volt betervezve, a Jóisten így adta őket. Ha jönne még baba, őt is szívesen vállalnánk –, de azt is látom, hogy a feleségemen nagy a teher. Hiába akad segítője, mi neveljük a gyerekeket. Bogi remek pedagógus, arra született, hogy gyerekeket neveljen, mégis szüksége volt rám. Úgy éreztük, jó lenne egy kicsit többet együtt.

– Tehát még jól is jött ez a kis áramszünet?

– A legjobbkor, és nagyon sokat nyertem vele: közelebb kerültem a gyerekeimhez. Igazi apukájuk voltam és vagyok is, de ez a másfél év csodálatos volt. Kanadába is jöttek velem, ahol egy hónapig turnéztam, együtt mentünk Dubaiba, megtanítottam őket úszni, sakkozni. Együtt feküdtünk, együtt ébredtünk, együtt reggeliztünk. Kár lebecsülni a szürke hétköznapokat. Annyi örömöt lehet találni bennük. A turnékon sokszor lakom olyan szállodákban, ahol minden kívánságomat teljesítik, mégis jobban esik reggelire egy hagymás rántotta otthon, együtt.

– Rólatok sokan gondolják…

– … hogy nálunk aranyból van a kilincs, bélszínnel fociznak a kutyák, meg ilyeneket. A gyerekek teljesen átlagos óvodába, illetve iskolába járnak, de nagyon jó óvó nénihez és tanító nénihez. Nem extrába, nem alapítványiba. Egyszer megelégeltem, hogy azon vitatkoznak, ki, hová üljön a luxuskényelmű autóban. Elmeséltem nekik, mi azon versenyeztünk Pistivel, az öcsémmel, hogy ki ülhet a vázon Apukám biciklijén, és ki a csomagtartón. Mert az én Apukámnak nem volt autója. Úgy láttam, megértették. Mi is elmentünk biciklitúrára, az idén először. Turistaházban laktunk, Csepregről átkerekeztünk Ausztriába, még az ötéves Pipi is hősiesen végigtekerte a harminc kilométert, velem együtt. Alig várják, hogy megint bringázzunk.

– Hihetetlen, hogy milyen jó családapa lettél.

– Magunkra maradtunk. Egyik este otthon buliztunk, és Pipike úgy megfújta a trombitát, hogy azonnal hívtam az öcsémet. Hívtam volna az Apukámat és a Nagyapámat is: lássátok, itt az unoka, a dédunoka és már megfújja a trombitát. Ők ezt már nem érhették meg. Szegény Apámnak még a vasárnapi ebédjét is elrontottam, amikor megmutattam az első mulatós kazettámat. A vasárnapi ebéd fontos családi esemény. Együtt ül a család, gőzölög a húsleves, a rántott hús, szétárad a szeretet. Ezt dúltam fel. Így lettem a család fekete báránya.

– Mit vártak tőled?

– Apám azt szerette volna, hogy karmester legyek. Elvégeztem a zeneművészeti főiskolát – ma egyetemnek nevezik –, ily módon tanár vagyok, akár trombitát-éneket, zeneelméletet is taníthatnék. Arra kért, legalább a nevemet ne írjam ki, mert nagypapa megfordulna a sírjában, hogy aprópénzre váltottam a tehetségemet. Ezért lettem Lagzi Lajcsi. Lehettem volna Bubu is, a Lajcsi jobban tetszett. János atya szólított így, amikor éppen kántornak készültem gyerekkoromban. Később Bogival is egy János atya nevű kapucinus pap adott össze minket. Látod, ezzel is szerencsém volt, mint rendszerváltáskor a kazettákkal.

– Nekem is van belőlük. Akkor a Csipkés kombiné volt a nagy sláger, na és a Van nekem egy csíkos gatyám.

– A rendszerváltás hozta meg az én szerencsémet. Ott indultam el igazán, a kazettáimmal. Ezeket a dalokat játszottuk a lakodalmakban, éjfél után. Soroksári gyerek vagyok, nálunk reggelig szoktak mulatni a lagziban. Ezt a hangulatot akartam visszaadni a zenémmel, kaptam is érte hideget-meleget némelyik kritikustól. Úgy gondolom, ma már ez is a helyére került. Két állami díjjal is kitüntettek. A Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjével és a Nagykeresztjével. Szerintem ezzel a műfajt is elismerték. Később a szüleim is megbocsátottak a zenei „eltévelyedésemért”, és nagyon büszkék voltak rám.

A teljes cikk a 38. héten, szeptember 20-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ajánljuk az e heti Nők Lapja további cikkeit!: • Mi lesz veled embrió? » • Van képünk hozzá » • Varázslatos vargánya » • “Nekünk találkozni kellett…” » • Génmódosított élelmiszerek » + Ajándék füzet Kriston Andi három részes edzés sorával!  • Légy feszesebb!» • Légy lazább!»