Pokorny Liával az öltözõben

Magas, királynői termet, dús, aranyszőke hajkorona. Igazi színpadi jelenség. Az új Új Színház öltözőjében most egy kedves, kissé fáradt, érzékeny nőnek látom, aki várakozva készül Charlotte Corday szerepére, Peter Weiss Marat/Sade című drámájában, amelynek december 16-án lesz a bemutatója. Végre egy komoly, drámai szerep, a Lila ákác Tóth Mancija, az Üvegcipő Irmája, a sok naiva után. Szerinte már csak a kora miatt is eljött az ideje váltani.

– Úgy beszélsz, mintha százéves lennél.

– Annyi még nem vagyok, de húszéves lányokat mégsem játszhatom el harmincöt esztendősen. Annak már vége. És engem is jobban izgatnak a drámai szerepek, a vígjátékok. Attól fantasztikus a szakmánk, hogy beszélhetünk magunkról. A fájdalmainkról, az érzelmeinkről, a gonoszságunkról, a hibáinkról, nagyon sok mindenről. A humor azért jó, mert ott nagyon őszintének kell lenni, és önirónia nélkül ez nem megy.

– A Marat-ban szabadjára kell engedni a gyilkos ösztönöket is. Benned is vannak?

– Nagyon sok minden van bennünk, miközben szeretnénk úgy tenni, mintha nem is lenne. Kinek nem fordult meg soha a fejében, hogy meg tudna ölni valakit?

– Hogyan lettél színésznő?

– Volt olyan elképzelésem, hogy esetleg fotós leszek, vagy lakberendező, aztán az iskolában szavalóversenyekre kezdtem járni, és már semmi más nem érdekelt. Majdnem huszonhárom éves voltam, amikor hallottam, hogy a Pinceszínházban színészképző iskola indul, és jelentkeztem. Közben véletlenül találkoztam Alföldi Robival, elmondtam, hogy szeretnék felvételizni a színművészetire. Meghallgatott, és felkért Másának, a Sirályban. Így kezdődött. Utána felvételiztem stúdiósnak a Bárka Színházba, onnét jöttem ide.

– A színművészetivel nem próbálkoztál?

– Kétszer is. Sokáig szenvedtem attól, hogy talán nem voltam elég jó. Néha még büszkeséget is érzek, hogy főiskola nélkül is megtaláltam a helyemet, ott nem kellettem, mégis elértem valamit. Bár, azt hiszem, soha nem múlik el az a gyötrő érzés, hogy vajon miért nem vettek fel? Holott ma már azt is tudom, hogy így volt jó, ennek így kellett történnie. Nincs okom panaszra. Jó ide bejönnöm a színházba, akkor is, ha nincs dolgom. Nagyon jó itt lennem. A Paulay-díjat, amelyet a társulat szavaz meg, tavaly én kaptam meg. Idén Györgyi Anna.

– Hol ismerted meg a férjedet, Csányi Sándort?

– A Bárkában találkoztunk egy bemutatón. Utána a Krétakörben voltunk együtt egy darabig. Molnár Ferenc Liliomát jelnyelven adtuk elő, siketeknek, ő volt Liliom, én Julika. Misi már a pocakomban volt, és jót mulattunk azon, hogy mutogatnom kellett neki: jön a baba. Nagyon szerettem ezt a szerepemet.

– Most, hogy elváltatok, mindenfélét irkáltak erről a lapok.

– Hivatalosan még nem váltunk el. Most is nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Nemcsak Misi miatt. Nehéz erről beszélnem, mert nálunk futótűzként terjednek a hírek, különösen Sanyi miatt. Csámcsog rajta a bulvársajtó, mindenki találgat: mi történhetett. Olyanokat írtak róla, hogy galád módon elhagyta a családját. Nem így történt.

– Véded?

– Nem szorul rá. Csak olyan összetett és bonyolult az, hogy két ember útjai miért válnak el egymástól. Magunk sem értjük, amíg le nem csengenek a dolgok. Nekem az a fontos, hogy Sanyi boldog legyen, és neki is, hogy én is az legyek.

– Nem zavar, hogy mással él?

– Teljesen el tudom fogadni, hiszen ezt megelőzően éreztük már, hogy nem megy tovább együtt. Sokáig tartott, amíg észrevettük, hogy már nem vagyunk boldogok, mégis azt gondolom, hogy nem véletlenül találkoztunk, és nem véletlenül lett közös gyerekünk. Azt, ami közös volt bennünk, amiről egyformán gondolkodtunk, annyira nem romboltuk szét, hogy ne tudnánk továbbra is szót váltani. Sanyi rendszeresen jön hozzánk, most is ő van Misivel. Nem Timi miatt ment el, amikor megismerte, tulajdonképpen már szabad volt. Timi az égvilágon semmiről sem tehet. Minden rendben van így.


A teljes cikk a 49. héten, december 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható!