A mûtõbõl jelentkezem

Féltem. Végül is nem egy darab fát fognak fűrészelni, hanem engem. Csontfűrésszel. Brrr! Ennek a fele sem tréfa. De nem ám. Húztam is az időt, kipróbáltam mindent, amiről azt mondták, hogy használni fog. Porcképző gyógyszereket, injekciókat, gyógyfürdőt, keneteket. Átmenetileg enyhítették a kínjaimat, de ami egyszer elkopott, azt ki nem növeszti semmi. Amikor már pokoli kínokat álltam ki minden lépésnél, beadtam a derekam, vagyis a csípőmet. Jöjjön, ami úgyis elkerülhetetlen! A főalkatrész-csere. Hogy milyen volt a műtét? Elmesélem.
 

Első nap
Kialvatlanul – éjszaka még cikket írtam – besántikálok az Uzsoki utcai Kórház Ortopéd-Traumatológiai Osztályára. Éhgyomorral. Se kávé, se egy falat süti. Ez a nap is jól kezdődik. Az alagsori folyosó kész katasztrófa sújtotta övezet. Tolókocsik kerülgetik a hordágyakat, köztük mankósok bicegnek. Jaj, hová kerültem? Legszívesebben visszafordulnék. Máris látom magam kiterítve a műtőasztalon. Jaj, hogy fogom kibírni? Sok időm nincs ezen meditálni, mert máris kezelésbe vesznek az ápolók. Lekapják rólam a civil gúnyát, valami fura kötényt adnak rám, sapkát húznak a fejemre, és már tolnak is a „vesztőhelyre”!
Utazás az ismeretlenbe. Címnek sem lenne rossz – ezen morfondírozom, mintha csak azért lennék itt, hogy megosszam élményeimet az olvasókkal. Ettől enyhül a szorongásom, ilyen úti kalandban még úgysem volt részem. Úgy nézem a zöldköpenyes, maszkos-sapkás emberek jövésmenését, akár egy kórházi tévésorozatot. Ki a főszereplő? Ők vagy én? Amíg ezen tűnődöm, beadják az epidurális érzéstelenítőt – hátul a gerincbe – észre sem veszem. Egy kis epi-koktélt is kevernek hozzá, ettől leszek hepi. Kezd is a fejembe szállni. Jé, mit látok? Egy magasba emelt lábat, éppen khakiszínűre mázolják a fertőtlenítővel. Kié lehet? Az enyém. Nem hiszek a szememnek. Ez lenne az én meggyötört lábam, amelyet már mozdítani is alig bírtam? Vicces. Nem érzek semmit. Lebegek. Annyit hallok még, hogy „beteg tálalva” Itt elszakad a film. Se kép, se hang. Semmire sem emlékszem. Mire magamhoz térek, gurítanak kifelé. Kint áll a férjem, sápadt az izgalomtól. Ránevetek. Tőle tudom, mert erre sem emlékszem.

Második nap
Egy teljes napig fekszem az elkülönítőben, mozdulatlanul. Előre figyelmeztettek, hogy nem szabad felülnöm, forgolódnom, erőm sem lenne hozzá. Sok vért veszítettem. Megszabadultam viszont a fájdalomtól.

Harmadik nap
Reggel már a kórteremben ébredek. Az ablakon besüt az őszi nap, és pisilnem kell. Valahogy feltápászkodom – jaj, csak ágytálat ne! – és megragadom a járókeretet. Imbolygok, mint egy rozzant bárka a tengeri viharban, de megteszem az első lépéseket. Siker!

Negyedik nap
Csörög a mobilom. Vig Gyuri hív a szerkesztőségből: „Vadikám, mikor jössz már be?” Akkorát nevetek, hogy Vilma néni felriad szendergéséből, és ki akar ugrani az ágyból. Vele éjszaka is meggyűlik az ügyeletesek baja. Azt hiszi róluk, hogy el akarják rabolni, és csíp, rúg, az ápolónőt is megharapja. Nem értem, mi üthetett belé, lehet, hogy üldözési mániája van? Utána rajtam a sor, hogy beguruljak. Most azt nem értem, miért faggatnak arról, hogy tudom-e, hol vagyok? Kikérem magamnak. Mi ez? Kis éji horror? Tüstént hívom a férjemet, aki elmagyarázza, hogy nem hülyének néztek, csak teszteltek. Ellenőrizték, mennyire vagyok magamnál, mert rémisztő a vérképem. Szerinte jó jel, hogy veszekedtem. Ebből láthatták, hogy magamnál vagyok.

Ötödik nap
Nagyvizit. Vigyázzban ülve fogadjuk a vezérkart és a sleppjét, utána kifaggatom dr. Szerb Imre főorvost, aki keményen megküzdött a csípőmmel. Mi történt velem a műtőben? Volt olyan érzése, hogy nagyon kimerült lehettem – ami igaz is, az írógép mellől ugrottam át a kórházba –, mert látszott rajtam a boldogság: végre kialhatom magam. Miközben lefűrészelte a csípőcsontról azt, ami elkopott, rendesen csavargatta a lábamat, és benyomta a protézist oda, ahová kellett. Azon a pici lyukon keresztül, amelyet az oldalamba fúrtak. Talán jobb is, hogy nem láttam.
Délben nagy öröm ér: két botra cserélhetem a járókámat. Másnap reggel, az ötödik napon elhagyhatom a kórházat. Abban a balga hitben, hogy túl vagyok a nehezén. Pedig a neheze még csak ezután következik.

(Jövő héten folytatom: 2. rész: A „rehab”, avagy lógunk a szeren, majd a 3. rész: Otthon, „magaslesen” következik.)