Gonosz vagyok a babámmal?!

Kedves Soma!

Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy 30 éves nő vagyok, és imádom a 16 hónapos kislányomat. Ennek ellenére – még leírni is szörnyű – ez a csodálatos, okos, gyönyörű kislány sokszor a terhemre van! Az én gyerekkorom borzasztó volt, és szinte apa nélkül nőttem fel, nagyon kevés szeretettel, ám annál nagyobb igénnyel (Rák vagyok) arra. Ezért elhatároztam, hogy a gyerekemnek csodálatos, szerető anyja leszek. Rengeteg szeretettel veszem körül, mesélek neki, sokat foglalkozom vele. Ez így is van, vagy csak volt, mert nem tudom, hogy elég-e az neki, amit adok?

Szeretném, ha magabiztos, talpraesett, szorongásoktól mentes emberré válna. Amilyen én nem vagyok, sajnos, a gyerekkoromnak köszönhetően. Sokan mondják elismerően, hogy mennyire okos a gyerek, biztosan sokat foglalkozom vele. Igen, rengeteget törődöm vele, de úgy érzem, már nem bírom ezt tenni. Idegesít, ha rajtam lóg, hogy nem tudok leülni a kanapéra tv-t nézni, olvasni. Zavar, ha sokáig mesélek neki – bár nem tudom, mi a sok. Fáraszt, ha minden idegszálammal készenlétben kell állnom. Karácsonykor sokat volt nélkülem, de egy egész napot még sohasem. Azt hittem, ez majd felüdülés lesz, jó is volt, de eltelt pár nap, és újra… Legszívesebben lehúznám magam a WC-n, gyűlölöm magam ezért!

A férjemmel jól élünk, este jön haza, foglalkozik is a gyerekkel, de a nagy rész akkor is rám hárul. Elmennék dolgozni, de itt nincs is munka, meg egyébként is gyűlölöm a munkámat. Nem is tudom, mi érdekelne igazán 30 évesen! Csak egy szakmunkás-bizonyítványom van. A terhességem első pár hetétől itthon vagyok, még jó is volt, hogy nem kellett a munkámat csinálnom. Úgy érzem, megbolondulok. Annyira szeretném a kislányomnak a legjobbat adni, végtelenül szeretem őt! De közben kiabálok vele.

Kérlek, segíts, mert már aludni sem tudok emiatt, nyom a mellkasom, gyenge vagyok, és megőrülök! Nagyon bánt! Persze a sztáranyukák mindig kiegyensúlyozottak, és a legjobbat adják a gyerekeiknek, sose érzik, hogy de megráználak, kicsim!


Előre is köszönöm, ha segítesz.
A.






Kedves A.!

Semmi baj veled! Teljesen normális, amit érzel! Sztáranyuka vagy sem, rengetegen átéltük ezt, amit most te. Én meg is ráztam annak idején egyik éjjel a lányom – még most is lelkiismeret-furdalásom van, ha rágondolok. Másfél éves koráig minden áldott éjjel igényelte az etetést vagy itatást, úgyhogy hihetetlenül fárasztó volt, hogy másfél éven át nem tudtam négy-öt óránál többet egyben aludni. Több anyatársammal beszéltünk már róla, hogy a kimerültség milyen sötét gondolatokat és indulatokat hozhat föl még azokban az anyákban is, akik egyébként imádják a gyereküket. Szóval hidd el, semmi extra nincs az érzéseidben! Tizenhat hónapja egész lényeddel a lányodra figyelsz, kezdesz lefáradni. Szükség lenne most már arra, hogy töltődj! Csak az az anya tud bármely életkorú gyermekéhez türelmes lenni, akinek van ideje arra, hogy magával is törődjön. Másképpen nem megy!

Hát hol vannak a nagymamák? Vagy ha ők nincsenek, a testvérek, barátnők? Ha ők sincsenek, akkor még egy beszoktatott babavigyázó is jobb, mint hagyni az idegrendszeredet leamortizálódni. Ha pedig ez sem működik, akkor még a délelőtti bölcsőde is okosabb megoldás, mint ebben a feszültségben és ördögi körszerűen gerjesztődő bűntudatban lenni! Mindenesetre ha találsz egy babavigyázót, annyit tanácsolnék, hogy egy darabig csak járjon oda hozzátok, mégpedig úgy, hogy te is ott vagy vele. És amikor már megszokta őt a társaságodban, csak akkor menj el, és azt is csak fokozatosan, először rövidebb, majd hosszabb időkre. (A bölcsis beszoktatás is hasonló.) Nekem az a véleményem, hogy ha a gyerek optimálisan van beszoktatva a bölcsibe, vagy hozzászoktatva egy rá vigyázó emberhez, és akivel együtt van, az valóban egy gyerekszerető, napfényes ember, akkor a baba és a mama is jobban járnak, ha kevesebbet vannak együtt, de azt intenzív, oldott módon. Inkább pár órát ne lássa az anyukát a gyerek, ha az anya ez idő alatt tud lazítani, fel tud töltődni annyira, hogy kiegyensúlyozottabban tudjon a gyermekével lenni. Elképesztően nagy dolog tizenhat hónapon át egy dologra, egy emberre koncentrálni! (Sőt, várandóssággal még több…) Biztos, hogy nagyon jót tenne most már neked, ha ebből időnként egy kicsit kiengedhetnél! A változatosság biztos segítene.





Amikor megszületett a fiam, én még a dzsesszkonzervatóriumban tanultam. Júliusban született, októberben kezdtem az utolsó évet. Addig a férjem volt vele. Ahogy lediplomáztam, megfogantam Hannával. Vele másfél évet voltam otthon, és a vége felé már azt éreztem: felrobbanok, ha továbbra is egész nap itthon kell lennem! (Persze akkor még csak 27 éves voltam, tele ambícióval, exhibícióval, megmutatni vágyással.)

Te viszont tele vagy kérdőjellel, hogy a gyerek mellett, illetve rajta kívül, hogyan tovább, hova tovább? Annyit írtál magadról, hogy csak egy szakmunkásvizsgád van, de a lényeget nem írtad le: szereted-e a szakmádat? Nem is az a lényeg (főképp az én szempontomból), hogy mi ez a szakma, hanem hogy szereted-e, és van-e rá lehetőséged, hogy a környéketeken munkába állj? Mindenesetre úgy érzem a soraidból (persze lehet, hogy tévedek), hogy te erre nem vágysz igazából, és hogy elképzelésed se nagyon van arról, hogy mit szeretnél. Márpedig a lelkünk mélyén áhított munkánkhoz két úton lehet eljutni. (Ez kicsit olyan magyar nótásan hangzott… „Nagynánásra két úton kell bemenni…”) Az egyik út, amikor az ember egyszerűen tudja, hogy mit szeretne, és ezért tesz is. A másik: amikor valahogy elvezeti őt a sors. Illetve azt kell, hogy mondjam, ez a két út akár „mixelődhet” is. (Nálam így volt. Ötéves korom óta tudatosan készültem a művészi pályára, konkrétan színésznő szerettem volna lenni, később már újságíró is, mindkettőért szorgalmasan tettem is, aztán „ezt dobta ki a gép”…) Szóval úgy érzem, hogy kezdesz belegondolni abba, hogy az anyaság mellett még szeretnél valamit kezdeni magaddal. 30 éves vagy, iszonyú fiatal ahhoz, hogy akár egy teljesen új úton elindulj! Hogy új szakmát, új hivatást válassz magadnak. Annak idején én is egy kisbaba mellett tanultam (plusz megcsináltam életem első önálló színházi estjeit is), jelenleg pedig 40 évesen éppen egy új szakmát tanulok. Szóval azt gondolom, ha valaki valamit akar, annak meg is fogja találni a megvalósulását. (Vagy mondjuk úgy, hogy a megvalósulás utat váj magának.)





És hogy jöjj rá, mit akarsz? Hogy mi az a szakma, foglalkozás, munka, amibe most belerakva pár évet még évtizedekig hozhatna örömöt neked? Gondolom, sejted a választ: ezt csak te tudhatod! Tedd fel a kérdést! „Mi az én utam, feladatom, merre induljak?” Kérjetek, és megadatik! Kérdezz, és meg fogod kapni a választ! Ne légy türelmetlen (könnyű mondani), ott van benned a válasz, mikor nem is számítasz rá (épp akkor), meg is fogod kapni! Ehhez valóban jó lenne, ha rendszeresen egyedül tudnál lenni legalább néhány órára! Oldd meg, szervezd meg valahogy! Ha senki nincs az ismeretségi körben, aki örömmel tudna vigyázni időnként a kicsire (természetesen csakis úgy, ha ő is elfogadta az illetőt), akkor csípj el a hétvégékből vagy az estékből, amikor a férjed tud vigyázni a gyereketekre! Sétálj, kocogj, biciklizz, szellőztesd ki a fejed! Emeld ki, vedd ki a befelé figyelésedet magadból, és helyezd át a figyelmedet a külvilágra! Szemléld a felhőket, a fákat, amik ilyenkor télen még jobban megmutatják az öntermészetüket. Csakis akkor tud segíteni és vezetni a belső hang, ha lecsendesedik benned a zakatolás. Másképpen nem fogod meghallani a feltett kérdésekre a választ!

Ha kellőképpen megértő társad a férjed, talán még azt is képes megérteni, hogy
míg a kicsi délelőttönként bölcsiben van, addig te szeretnél magadban lenni. Vagyis felépíteni magad. Energiát rakni magadba. Adni magadnak, hogy te is adhass, hogy adóvá válhass. Mert amiket leírtál, egyértelműen azt üzenik nekem, hogy fogytán van a belső raktár, szükséged van a töltődésre! Már
többször hivatkoztam arra, hogy amikor a fiam 4, a lányom pedig 2 és fél éves
volt (akkor már mindketten ovisok voltak, én 29 éves), megadatott nekem, hogy öt hónapot a falunk szélén levő bányatónál tölthessek magammal. Azért mesélem el újra, mert azóta is tudom (hála érte a férjemnek és a sorsnak), hogy abban az öt hónap „semmittevésben” alapoztam meg egy csomó olyan dolgot magamban, amiről tudom, hogy enélkül nem lennék most ott, ahol vagyok. Öt hónapon át csak bicikliztem, úsztam, néztem a vizet, és akkor ismertem meg a csendet, és a belső hanggal való kapcsolatot, ami azóta is segít. És a drága férjem ez idő alatt egyszer sem kérdezte, hogy miért nem keresek magamnak valami munkát, miért nem iparkodok többet a háztartásban. Olyan volt, mint Andersen: „Jól van, apjuk” című meséjében a feleség, minden úgy volt jó, ahogy tettem. (Ez a történet részletesebben a honlapomon.) Szóval én azt tartanám most jónak, hogy valahogy megszervezd, hogy időnként magaddal lehess, és feldolgozd mindazt, ami most veled történt és történik, hogy töltődj, és a belső csendben meghalld, hogy merre tovább? Hiszen a családod is akkor jár jól, ha elégedett, kiegyensúlyozott vagy. Tégy akkor érte! Önmagad vádolását, bántását, pocskondiázását pedig azonnal hagyd abba, mert azzal semmit jót nem érsz el, csak lehúzod vele magad! Biztos vagyok benne – érződik a soraidból –, hogy nagyon jó anya vagy, a jelenlegi érzéseid pedig, hidd el – sok asszonytárssal beszélgettem már erről –, abszolút természetesek. Úgyhogy itt az ideje lépni, változtatni! Indulj el magad felé!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Ha szeretnél Somával személyesen is találkozni, a koncertjein megteheted. Következő fellépéseinek időpontját megtalálod a honlapján. Kattints ide! »