Vészhelyzet a reptéren

Alex autóval indult haza Angliából. A nagyjából ezernyolcszáz kilométert mi ketten, lányok, inkább repülve tesszük meg, ez volt a terv. Lola két és fél hónapos kora óta repül. Nemrég kiszámoltam, több mint negyvenezer kilométert utazott eddig, vagyis éppen megkerülhette volna a Földet. Amikor egyszer régen a „Légi kalóz” című örökzöldet írtam ezeken a hasábokon, sűrűn panaszkodtam a mi egyévesünk viselkedése miatt. Joghurtot fröccsentett a szomszéd utazó újságjára, kitépte az előttünk ülő amerikai nő hajából a gumit, ilyesmi. Viszont nagyjából ott maradt, ahová tettük, sorban állt velünk, mosolygott a biztonsági őrökre, elbűvölő volt a légiutas-kísérőkkel.

A mai Lola utazót bármikor elcserélném az akkori légi kalózra. A problémák ott kezdődnek, hogy Lolát teljességgel hidegen hagyja a sorban állás mint koncepció. Nem érti, nem érdekli, nem kér belőle. Ami, meg kell mondjam önöknek, megkérdőjelezi, hogy valóban csordogál-e az a bizonyos angol vér az ő ereiben. Mert az nem üres sztereotípia, hogy az angolok szeretnek és tudnak sorban állni, ezt várják el egymástól, és ezt alkalmazzák ők maguk is, mindenhol. Igen, a buszmegállóban is. Tényleg. Na mármost, Lola nem akar tudomást venni erről az íratlan össztársadalmi szerződésről. Ehelyett 1. addig bogarászik az ellenkező irányban, amíg vagy lekéssük a gépet, vagy kénytelen vagyok fölnyalábolni a karomba mind a tizenöt kilóját, avagy 2. előrerohan egészen addig, amíg a jó repülőtéri rendőrök rá nem fogják a gépfegyvert. Ja, igen, és van egy harmadik lehetőség is. Rongylábat növeszt, összezuhan, és lefekszik a földre, hanyatt. Ahonnan aztán semmiféle könyörgés, zsarolás vagy ígéret ellenében nem hajlandó fölállni. Még megfogni sem lehet, mert mindig kicsusszan az ember keze közül. Ezen írás tárgyát képező alkalommal kénytelen voltam az útlevélvizsgálathoz vezető, nagyjából húszméteres soron egyszerűen végiggörgetni a földön. Na mármost, ha az ember emellé még a gyermeke nevelgetéséről ír az ország legnagyobb példányszámú női magazinjában, az esettel járó zavar, kellemetlenség és szégyen természetesen hatványozódik. Mert olyankor akárhová néz ez a bizonyos félig ismert anyuka, mindenhol fejet csóváló utastársakat vél felfedezni. Mármint lelki szemei előtt. Olyan volt, mint abban a Mel Gibson-filmben, amikor a nőfaló pacák hirtelen hallja az asszonyok gondolatait. Na, én olyasmit „hallottam” mindenhonnan, hogy „nézzük, mit csinál a borzasztó kétévesével ez a szuperanyuka”, meg „hah! Micsoda neveletlen gyerek! És milyen alkalmatlan szülő!”. Egyszóval a helyzet súlyos volt, még akkor is, ha adott esetben a vélt vagy valós fejcsóválás azért olyan nagyon mégsem izgatott.

És ezt még lehet fokozni. Novodomszky Éva barátnőm például azt mesélte, hogy kisfia az egyik szupermarket közepén előadott nevelési gyakorlat közepette keservesen és Paul Newmant megszégyenítő hitelességgel úgy kiáltott föl: „Anya, kérlek, ne bánts!” Mondanom sem kell, hogy Éva nem veri a gyereket, de ezt persze nem lehetett ott és akkor minden egyes döbbent vásárlónak elmagyarázni. Mint ahogy én sem tudtam végigmenni a soron azzal, hogy az én gyerekem igenis egy cukorfalat, és csak az esetek tíz százalékában ilyen, általában akkor, amikor sorban kell állnia. Már csak azért sem tudtam ezt az akciót végrehajtani, mert addigra csuromvizesre izzadt testem különböző végtagjain a következő alkalmatosságok lógtak: Lola rózsaszínű, húzós utazótáskája, tele játékokkal, a saját, kisbőrönd nagyságú barna bőrtáskám, benne teljes túlélő-felszerelés, egy zöld ballonkabát, egy piros kardigán, egy virágos kiskabát, valamint két sál és egy sapka. Ja, igen, és addigra maga Lola is. Mire fölszálltunk a gépre, úgy néztem ki, mint saját megboldogult nagyanyám, aki ugyan szép asszony volt, de azért mégis. Találtunk helyet, elrendezkedtünk. Kiraktam a játékait, becsatoltam az ülésbe, és úgy öt másodpercre lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, mit láttam? Lola, mint aki jól végezte dolgát, hátradőlve élvezte a kilátást. Lába fönn az ülésen, csizmáját egyedül levette, kihalászott a zsebéből egypár szem mazsolát, és azt mondta: „Mama, nézd, jepüjő szép!” Úgy láttam, kacsintott is egyet hozzá…

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »

Még több az e heti Nők Lapjából: • Más világ – más tanítási módszerek » • Exkluzív interjú Celine Dionnal » • Mobbing: a munkahelyi pszichoterror » • A böjt több, mint koplalás » • Csonka András kirándulni vitt egy osztályt » • Pizza! Ahogyan a futár sosem hozza… »