2009. Április 22.

Ha nincs öröm, szerelem, bánat és fájdalom – Érzelmi analfabéták

Laza, komoly, trendi. Könnyen boldogul, ha meghibásodnak a cég számítógépei, jól teljesít, ha kimutatásokkal kell bíbelődni, de megbénul, ha az emberi kapcsolatokban támad zavar. Látszatra egészséges, pedig a közöny és a félelem vastag burkokként veszik körül az érzelmeit. Alexitímiás, azaz érzelmi analfabéta.

V. Kulcsár Ildikó

Természetesen nemcsak laza-komoly fiatalembereket találunk az érzelmi analfabéták között, hanem számtalan tanult-tanulatlan, fiatal-idős nőt és férfit. Általában nincs barátjuk, csak ismerősük – hiszen nem képesek mély érzelmi kötődésre -, a kedveseiktől pedig fejvesztve menekülnek, ha kitör az első vita, mert irtóznak az érzelmi viharoktól.

Nem tudja kimondani: szeretlek!

Az informatikus fiatalembert egy rokonszenves levélíróm jóvoltából ismertem meg – három nyelven beszélő tolmácsnő -, aki komolyan beleszerelmesedett e fiúba, aztán megjárta a poklot… Mert a kedvese akkor sem volt képes boldogságot sugározni – és kimondani, hogy szeretlek -, amikor egy gyönyörű éjszaka után együtt ébredtek fel egy tengerparti szállodában. Akkor sem dühöngött – amikor a kapcsolatuk vége felé – a lány nem ment haza éjszaka, és az édesapja temetésén sem mozdultak meg az érzelmei.

– Én végigsírtam a temetést – mesélte a tolmácsnő -, mert szerettem a párom apját, aki kedves és bohém volt a kőkemény (elvált) anyósjelöltemhez képest, az is eszembe jutott ott, a sírja mellett, hogy mit mondott nekem egyszer borozgatás közben: „Kérlek, vigyázz a fiamra, mert őt érzelmileg kifosztotta az anyja!” Közben a párom rezzenéstelen arccal állt mellettem, majd a szertartás vége felé a fülembe súgta: „Induljunk, előzzük meg a többieket, van a közelben egy étterem, éhes vagyok!”

Szóval a tolmácslány megszenvedte a magáét, de aztán elhagyta az informatikusát, és én nem tudom, mi történt a fiatalemberrel… Ha nem került jó szakember kezébe, akkor valószínűleg ma is ingerülten és értetlenül figyeli mások örömét és könnyeit.

Örülni se tud?

Nem sikerült pontos adatot szereznem arról, milyen arányban élnek közöttünk érzelmi analfabéták. Feltehetőleg jóval többen, mint amennyien szakemberhez fordulnak. Ám megdöbbentő mennyiségű olvasói levél tanúskodik arról, hogy sokan élnek érzelmi analfabétával, és ez bizony nagyon nehéz…

1. „A házasságunk második évében jutott eszembe először, hogy a férjemnek nincsenek érzelmei. Akkor született a kislányunk – a férjem nem örült, mert fiút várt…-, aki ma óvodába készül. Aztán néhány hete kimentem a férjemmel egy jéghoki meccsre, és ott arra gondoltam, mégis érez valamit… Ordított, tapsolt, ugrált. Bár az is lehet, hogy csak a haverjait utánozta. Közben velem és a kislányunkkal olyan hideg, rideg, racionális – még veszekedni sem tudunk, mert ha beszélni akarok vele, azonnal elrohan -, hogy meg fogok fagyni mellette. (Egy harmincnégy éves tanárnő)”

2. „A kedvesem heteken át szervezte a bulgáriai utazásunkat. Két baráti házaspár is jött velünk, számukra is előkészített mindent. Befizetett a legérdekesebb kirándulásokra, részletes tervet készített arról, mit nézünk meg önállóan. Csodálatosan éreztük magunkat mi, öten, de ő feszült volt, és egy percre sem engedte el magát. Idegesítette az örömünk és a hangos lelkesedésünk. Viszont minden este kipipálta a listáján, melyik programon vagyunk túl. Ezek a pillanatok voltak számára szépek… (Edit, aki mással megy jövőre Bulgáriába.)”

3. „Úgy bíztam a tíz évvel idősebb páromban, mint egy istenben. Igazi férfi volt a nyugalmával, a fölényével, a számomra rokonszenves közönyével. Én olaszos családban nőttem fel. Gyakran zengett a ház a szüleim veszekedésétől, mert apu nemcsak hirtelenharagú, de féltékeny is volt. Aztán összeköltöztem VELE, aki erőt és biztonságot sugárzott – szemben az érzelmileg túlfűtött családommal. Ehhez képest ma arra vágyom, hogy legyen nálunk is kiabálás, könnyes kibékülés és nevetés! Legyünk olyanok, mint anyuék. De én egy érzelemmentes robottal élek. Ő még arra sem hajlandó, hogy elmondja, mi baja az anyjával. Pedig ezerszer előfordul, hogy telefonál a mamája, mi otthon vagyunk, de a párom nem veszi fel a telefont, sőt, nekem sem engedi meg, hogy beszéljek az anyjával. Miért? Soha nem fogom megtudni! A halak nem beszélnek… (Egy pécsi lány)”

Az édesanyák hatalma

Felházi Anett klinikai szakpszichológus

– Mindhárom levélíró érzelmi analfabétával él(het), de legtipikusabbnak azt a momentumot érzem, amikor a férfi kitartóan nem veszi fel az édesanyja telefonjait. Hárít. Ugyanis az érzelmi analfabétizmus kialakulásában jelentős szerepet játszanak a szülők – mondja Felházi Anett klinikai szakpszichológus. – Amikor egy kisbabával valami nincsen rendben, sírni kezd. Jelzi, hogy éhes, szomjas, fáj valamije, egyedül érzi magát, azaz kifejezi az érzelmeit. Jó esetben az édesanya reagál: megeteti, megöleli, tisztába teszi. Csakhogy az is előfordul, hogy mindezt nem teszi, vagy csak kelletlenül, azaz alig-alig vesz tudomást a kicsi érzelmeiről. Félreértés ne essék! Az a baba sincs jobb helyzetben, akit gépiesen gondoznak – mindig ragyog a ruhája, az édesanyja éjjel-nappal mos, takarít, hogy tisztaság legyen a körülötte -, közben nem figyeli az érzelmi állapotát, nem öleli, nem beszél hozzá, nem árad belőle szeretet még szoptatás közben sem. Feszült, ideges, és ha a kicsi „csak” fél valamitől, de tiszta a pelenkája, akkor ügyet sem vet rá. Egy idő után a baba rájön, hogy nem érdemes kifejeznie a negatív érzelmeit, mert úgysem kapja meg azt a törődést, amire vágyik. Tehát szép lassan megtanulja elrejteni az érzelmeit, elsősorban a negatívakat. E folyamat kétéves korig lezajlik, és valószínűleg ezekből a gyerekekből lesznek a zárt burokban élő felnőttek. Senkit sem engednek közel magukhoz, és addig maradnak meg egy kapcsolatban, amíg nincs probléma. Hiszen a negatív érzelmekkel járó konfliktusokat nem tudják kezelni. A mélyben félelem húzódik meg: „ha kiadom magam, ha jelzem, hogy szükségem van rád, te nem fogsz figyelni rám, tehát rosszul járok, ha kifejezem az érzelmeimet. Ám ha bezárkózom, nem ér csalódás!” A sok gátlás eredményeként az alexitímiások gyakran produkálnak betegségeket – frontérzékenység, migrén, pánikrohamok, gyomor- és bélproblémák -, de általában csak akkor fordulnak szakemberhez, ha a testi tüneteik már elviselhetetlenek.

– Oldódhat az érzelmi analfabéták zárkózottsága és félelme?

– Hosszadalmas pszichoterápiás kezelés kell ahhoz, hogy a betegek lassan felismerjék-elfogadják a saját érzelmeiket, és valamelyest képesek legyenek mások érzelmeit is felismerni. Rendkívül nehéz eredményt elérni, de van rá példa. Évekig járt hozzám egy multinál dolgozó, harmincas lány, aki látszatra sikeresnek és önállónak tűnt, csakhogy kis híján nyolc évig semmiféle férfikapcsolata nem volt. Ki is dolgozta magának a szükséges ideológiát: „senkire sincs szükségem, erős és független vagyok!” (Közben nem vette észre, hogy azért választja a magányt, mert fél a csalódástól, az érzelmi függéstől.) Az erejét számtalan sporttal is bizonyította: hegyet mászott, búvárkodott. Közben rengeteg ismerőssel vette magát körül, de senkihez sem kötődött igazán, az érzelmeit jó mélyre „elásta”. Sok-sok év kellett ahhoz, míg az őt körülvevő burok lazulni kezdett, és rászánta magát arra, hogy társat keressen. Rá is talált egy hozzá illő fiúra. Neki (szerencsére) sikerült rájönnie, hogy kell egy társ, aki előtt nem szükséges szerepet játszani, bezárkózni, még akkor is, ha a közéletben és a munkahelyén továbbra is szüksége van a magabiztosságot-erőt sugárzó álarcra az érvényesüléshez.