Haumann Péter 4 tételben

Ugyan ki lehetne az a „vén tengeri medve”, aki valójában se vén, se tengeri, se medve, mégis nagyon markáns, nagyon szerethető, karakteres, aki lehetőleg szakállas, mégis ott a sorsa a vonásaiban? Ezen töprengünk a szerkesztőségben, amikor eszembe jut Haumann Péter. Gyorsan odasurranok a telefonhoz értekezlet közben, és suttogva felhívom.

– Mondd, most éppen van szakállad?

– Persze. Idővel ez lett a természetes állapot nálam. Levágni csak ahhoz szoktam, amihez más többnyire növeszt. Vagyis én szerephez borotválom le, ha szükséges, míg mások szerep miatt növesztik, ha az kell. Egy kicsit ezen a téren is tehát kontrában járunk. De ha levágom, akkor is alig várom már, hogy megint visszanöveszthessem. Azt is lehet mondani, hogy amikor az embert kezdi elhagyni az ereje, akkor ilyen szőrökkel veszi körbe az arcát, hogy annál is ijesztőbb legyen. Hogy azt a látszatot keltse, hogy van még benne erő meg méltóság…

– Meg lehet húzódni mögötte?

– Tudod, mit? Lehet, hogy ez is benne van! Lehet, hogy bár öntudatlanul, de ezt csinálom… Vannak bizonyos állatfajták, akik, hogy elrettentőbbek legyenek, fölfújják, felborzolják a szőrzetüket, tollazatukat… Igen, talán anélkül, hogy tudnám, egy ősi ösztön lehet: hogy amikor kezd az erőm csappanni, akkor valamivel kipótolom. Hogy mégiscsak tűnjön már erősnek, tekintélyt parancsolónak ez az ember, aki a szakáll mögé van ragasztva, vagy odanőtt…

– Igen, igen, igen, csak éppen miközben úgy csinálsz, mintha szemérmesen bujkálnál, te vagy talán a legbátrabb, leggátlástalanabb, legpimaszabb, önmagát leginkább, leghetykébben kitáró művész… Tudom, hogy olyan zseniális színészek csodálták ezt benned, mint Gábor Miklós vagy Psota Irén…

– Kár, hogy ezekről nem tudtam, mert talán átsegíthettek volna néhány válságos időszakomon… Nem tudom… Mert mindig is hiányzott az élethez, a teljesség megéléséhez a bátorságom, a magabiztosságom, az önbizalmam… Mert görcsösebb vagyok, gátlásosabb… Ahogyan öregszem, egyre jobban elfog egy „Petya”-érzés. Egy gyerekkorom óta bennem élő „Petya”. Az a tengely, amelynek az értelmében az összes többi, az ezen kívül álló mozog, létezik, szuszog, elfárad, dereka van, lába van, zoknija és dagadt bokája… És egyre inkább egy ilyen „Petya” van belül, és nem tudok már tekintélyes lenni, pedig mindig szerettem volna. Már késő…

– Miért volna késő?!

– Mert elmúlt az idő. Szeretek most már délután aludni, és lehetőleg pizsamában. És reggelente az első komoly ellenségem már a papucs, amiért le kell hajolni, hogy fölhúzzam. Talán azért is várom, hogy egy szerepben kibújhassak a hétköznapoknak a lapításából! Ott kockázat nélkül elengedhetem a lovakat! Odadobhatom a gyeplőt, és akkor nosza, lehet száguldani! A hétköznapi életben egyre ügyesebbnek, egyre csöndesebbnek, egyre figyelőbbnek kell lennem az idő múlásával, de egy-egy jó szerep megengedi, hogy még szabadon szárnyaljak! Legbelül mind türelmetlenebb vagyok, és alig bírom kivárni azt a helyzetet, hogy kiengedhessem a belül toporzékoló energiákat, indulatokat.

Hallgatom, amit mond, és közben intek a szerkesztőknek: megvan a címlapemberünk!

Mióta ismerem, mindig izgatott, hogy vajon végigjátssza-e az életét, vagy végigéli-e játékait? Soha nem tudtam igazán eldönteni. Figyeltem megnyilvánulásait, gesztusait, mozdulatait, indulatait színpadon, filmen, az élet különböző helyzeteiben. Mindig az volt az érzésem, hogy míg a színpadon a legzabolátlanabb pillanatokban is ott hunyorog lényében egy szemernyi józanság, kimértség, és ettől lesz alakítása mindig zseniális, mindig nagyszabású, egyszerre végtelenül személyes, egyedi és ugyanakkor mélységesen és általánosan emberi, addig az életben szinte kéjeleg abban, amikor szabadon engedheti, zabolátlanul hatni hagyhatja szenvedélyeit, mégis kicsit minden belülről szabályozott, kontrollált. Hogy melyik a játék igazsága, és melyik az igazság játéka, azt soha nem tudtam. Ő a mester, a szó legfontosabb értelmében, tudója és alakítója, létrehozója és álmodója dolgoknak, aki mozdulatokból, gesztusokból, mimikákból, hangsúlyokból, megnyilvánulásokból, tökéletes tárgyismeretből, szaktudásból hozza létre, idézi meg a csodát, kockakövekből, habarcsból, cserepekből építi a maga katedrálisát.

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Egy gyerek – két nyelven (2) » • Tamással, sülve-főve: Főzzünk spanyolul! » • Csínján a latin szeretőkkel! » • Természetes érvédelem – a mediterrán diéta » • A latin nők nem a macsókat szeretik » • Penélope Cruz – A spanyol Vénusz »