Törőcsik Mari nem tudja fölfogni, honnan jött vissza?

Ideges voltam, tizenegyre beszéltük meg. Addig húztam az időt, még elkések. A Lánchíd előtt hosszú kocsisor. Állok a dugóban. Arra gondolok, milyen most. Hogy van a keze? A nehezen mozduló jobb keze. Este megtaláltam Pilinszkynek egy 1959-es írását Mariról. „Sugallatos művész. Más közegben mozog, mint a többiek: az álom, az ihlet, a sugalmazottság légkörében. De távolról sem alvajáró, inkább nagyon is tudatos művész, csupán biztonsága az éber álmodóé. Megoldásai mindig előre kiszámíthatatlanok, és utólag mindig halálosan pontosak.

A Tánya előadásának egyik tragikus zárójelenetében Törőcsik Mari – jelképes jelenet – egy vidám álarcot tép le magáról. Ami a maszk mögül kitűnik, nemcsak egy síró, elmaszatolt arcocska, hanem valami, amivel alig lehet szembenézni. Törőcsik Mari arca. Életének, szerepeinek, tehetségének örökös, mezítelen tápláléka.”

Megindul a sor. Utoljára az öltözőjében beszélgettünk. Jó régen volt. Emlékszem, rendre frászt kaptam, amikor megszólalt az ügyelő hangja. Csak nincs máris vége az egésznek? Ilyenkor intett, még van idő. Elképesztett, hogyan tud figyelni a saját dolgain túl, mindenre.

Áll minden. Mozduljanak már ezek a nyomorult autók!

Amikor ott feküdt valahol, és semmit nem tudtunk, se róla, se a jövőről, minden más értelmet nyert. Akkor, emlékeim öltözőjében megszólalt az ügyelő. Amitől féltem, hogy Mari most föláll, fölteszi Pavlits Lóri kalapját, és eltűnik a láthatatlan tapétaajtón, az bekövetkezett. Egy pillanatra még visszadugta fejét a nyíláson:

– Ne várj meg! Hosszú lesz…

És a láthatatlan tapétaajtó bezárult. Mintha a fal nyelte volna el. Ültem az öltözőben. Sokáig. Reménykedtem és várakoztam, vártam, mint egy kisgyerek. Hogy visszajöjjön…

Civilben. Keleti Éva képei 1960-ból, A kölyök sikere után és tíz évvel később

„Gyönyörű halálom volt!”

És visszajött! Szaporán kopogó cipőket hallok. Egy pillanat és ott áll fölöttem. Hát itt vagy, mondja, már mindenütt kerestelek! Még elkopog, ide kéreti a kávét, aztán engedi lesegíteni a kabátját, kirakja a telefonját az asztalra és leül. Az a kéz…

– Amikor az utolsó felülvizsgálaton voltam, hogy van-e tüdőrákom, mondtam az orvosomnak, annyira zavar a jobb kezem…! Rám nézett és azt mondta, Mari, maga nem tudja fölfogni, hogy honnan jött vissza…?! De miért nem a bal kezemmel történt?, kérdeztem. Na, erre már csak legyintett.

– De javul?

– Látod, már mozog. Amikor magamhoz tértem az agyhalálból, semmi nem mozgott, semmi. Beszélni se tudtam. A lábammal írtam a lepedőre, ha valami fontosat akartam. Ilyen nagy betűket, két-három szót. Volt egy nagyon jó ápolónő, aki a legjobban olvasta, mindig őt hívták, ha bent volt…

– Kivártad, hogy megfejtsék? Vagy türelmetlen voltál?

– Nem. A régi Nemzeti Színháznak volt a zenei vezetője a Simon Zoltán. Mindig azt mondta, Mariska, te egy tűrőbajnok vagy. De egyszer elveszítettem… amikor újra nem tudtam beszélni. Mert először csak valami szerkezettel ment… Aztán azzal se… És akkor, akkor türelmetlen lettem. És megéreztem – talán nem baj, ha elmondom -, mit élhet át… Bara Margit. Tudott, hogy nem tud beszélni. Se írni, se olvasni. Akkor átéreztem… Azt mondtam neki, Margit, nincs nálad erősebb ember a földön. És úgy jár, mint a Bakaruhában, úgy jön, megy. Csodálatosan szép asszony, gyönyörű szép. Honnan az erő, ami benned van, hogy nem teszed a környezetedet tönkre, hogy nem toporzékolsz, ha jövök meglátogatni, mosolyogva felém indulsz, átölelsz. Ha csak egyszer rám borulnál zokogva, olyan fájdalmat éreznék, amit nem bírok elviselni. És te mindig derűs vagy. Ilyen nincs a földön. Én ilyen emberi erővel nem találkoztam, mint a Bara Margité.

– Találkoztatok?

–  Bejöttek meglátogatni. Amikor Veresegyházán voltam. Hihetetlenül jó helyre kerültem ott is. A Kútvölgyiben az intenzíven páratlan emberekkel voltam körülvéve. És hát jólesett, hogy külön szeretetet is kaptam. Jött a váltás reggel nyolckor. Már jöttek hozzám, hőmérőzés, hozták a kis kefiremet… De gondold el, eltelik egy kis idő… fél kilenc, kilenc, felém se néznek. Kicsit meg is sértődtem. Eltelik pár nap, mondom, mi van, hogy ilyen későn néznek rám? Hát maga már jól van, mit gondol, vannak itt betegek! És ez olyan jó volt, hogy ilyenek, hogy így dolgoznak…

– Cigaretta nélkül hogy bírod?

– Nehezen. De nem gyújtok rá. Ha rágyújtanék, tudom, hogy abban könnyebben meghalok. Ezen sokat gondolkoztam, hogy engem az Isten nagyon gazdag élettel áldott meg. Nem akarom elvenni a magam erejét, türelmét, szorgalmát, de hihetetlen szerencsék között, hihetetlen gazdagon éltem. És arra gondoltam, az juthatott az eszébe, ilyen könnyű halált adjak neki? Nem adok neki, visszahozom… Nekem tényleg gyönyörű halálom volt. Arra sem emlékszem, hogy beültem az autómba, hogy odamenjek! Nem volt halálfélelmem, nem volt szenvedésem.

– Nincs benned megnyugvás, hogy ezek után bármi jöhet…

– Igen, csak tudod, ez olyan pillanatnyi halál volt, amivel én nem szembesültem. Mint ahogy megkapta Szabó Magda… Hát az, hogy még bablevest kért, mert imádja, majd beül olvasni és elalszik…?

– Talán ez a kegyelem.

– De hát nagyszerű emberek nem kapják meg ezt a kegyelmet, hanem óriási szenvedéseket kapnak. Nem, ez borzasztó…

– Gondoltál arra, hogy mire jöttél vissza? Hogy dolgod van még, vagy ez egy haladék. Azt kezdesz vele, amit akarsz. Ha elmennél Velembe, és soha többé elő nem jönnél, senki nem mondhatna semmit.

– Ugyanezt mondta nekem valaki kacagva, miért vállaltál el bármit is. Te berobbantál a Körhintával, ennél nagyobb sikered, amit a haláloddal okoztál, ennél nagyobb sikered, drága Mari, neked nem lesz. Nem vagy normális!

– Ki mondta?

– Nem mondom meg.

– És elvállaltad… Nem akárkinek…

– Bejött hozzám még az intenzívre Vasziljev, pedig oda szigorúan csak a családom jöhetett be. Ide utazott Párizsból, a főorvos behozta. Azt mondta, maga gyógyuljon meg, mert ősszel próbálunk. Mondtam, rendben van, megyek!

– Láttam a kaposvári előadás képeit, nem hittem a szememnek!

– Gyere el, el fogsz ájulni, hogy mit bírok. Idefigyelj, gyere be hozzám utána, ha tetszik, ha nem…!

„Attól féltem, hogy elmennek…”

Tele van a kaposvári színház, alig egy-két szék üres. Bérletes előadás. A darab szerzője a hatvanas évek Párizsának kedvelt írója, Marguerite Duras. A mű: Naphosszat a fákon. A világhírű rendező, Anatolij Vasziljev, eddigi három magyarországi bemutatójának főszerepét mindig Törőcsik Marira osztotta.

A darab nem hagyományos színpadi történet. Alig van cselekménye. A szereplők elsősorban beszélnek. A mozgások is elszakadnak a valóságtól, hatásukban mégis szíven ütnek. Egy anya, a fia, a fiú barátnője, egy bártulajdonos, táncoló párok, zenészek. Számomra is rejtély, hogyan párolódott ebből a sejtekig hatoló, az elhallgatásainkkal, bezártságunk félelmeivel szembesítő, ellentmondásainkat hordozó, kétségeinket felmutató játékból dráma. Ráadásul itt, a szemünk előtt. Azt hiszem, ez az, amire a színházban, ha félve is, de lelkünk mélyen igazán vágyunk. A bérletes közönség moccanatlanul, odaszorítva a székekhez ült és figyelt a hosszú előadás alatt.

A végén sokan felálltunk. Folyt a könnyem, kínok és örömök váltakoztak bennem, ott élte a szemem előtt ez a kicsiny kis nő az életét, kopogott a cipője, hallottam. És ott volt tévedhetetlenül az én életem. A mellettem ülőké, a távolban lévőké. Ott vibrált, izzott a levegő, benne megannyi vágy, indulat, titok, fájdalom és jóra való törekvés. És megannyi kérdés, amelyeket nem merünk feltenni, nem merünk tisztába tenni. Talán mert most és itt pontosan tudjuk, mindent kimondani, nem is lehet.

Törőcsik Mari túlságosan régen él a színpadon, hogy ne tudná, mi játszódik le ilyenkor a lelkekben.

– Nagy örömöt szerzett nekem a kaposvári közönség. Mert az, hogy tapssal fogadnak, ne tévedjünk, annak szól, hogy tudják, elmentem és visszajöttem. És hogy ott lépek fel Kaposváron, először. Ezt megadják, mert szeretnek. Azt tudtam, hogy van a közönségnek egy része, aki engem ölben tart és minden nehézségen átemel. De „a közönség”, az kegyetlen. És én attól féltem, hogy elmennek. Hogy ez nekik orrba vágás. Hogy sok. Az elején huszonnyolc percig beszélek egy vastraverznek. Amúgy a fiamnak. De itt még nem tudni, ki a fiam, ki a lányom. És az emberek ott maradnak. Ott ragadnak attól az idegállapottól, amiben létezek. Ezért tudom őket annyira szeretni.

– Nagyon együtt vagytok a színpadon, mindannyian…

“Maga gyógyuljon meg, ősszel próbálunk…” Anatolij Vasziljevvel, még a betegség előtt

– Ez a másik. Nem akarom túllihegni, mi színészek szeretünk a dolgokra rápakolni. Én itt a színházban a pincétől a padlásig annyi szeretetet kaptam, annyi tehetséget, beleértve a takarítónőtől, a büfén, a műszakon át a kollégákig, hogy ha féltem is, elmúlt a félelmem. Mert nehezen lépem át a küszöböt… Amúgy is akkora massza ez a szöveg, mondtam is Schwajdának és Vasziljevnek, végül is sokáig agyhalott voltam, nem tudhatom, hogy tudok-e még szöveget tanulni… Kell a rendező. Ő csinálja meg a műalkotást, amelybe téged, színészt belehelyez, és akkor a te összes eszközöd, ha a helyén van, új fényt kap. És amikor ő már lediktálta, mint egy kottát, a dolgodat, akkor jövök én. A rendező akkor már nem tud ott lenni. Hogy én hogy sikítok, hogy kiabálok, hogyan halkulok el, milyen a mosolyom, milyen a gondolkodásom, az már csak az enyém. Érted? Azért volt nehezebb most vele, mert őt is megtaposta az élet, sok feszültség és idegi játék ment a próbákon. S talán neki is volt szorongása, ahogy minden nagy rendező szorong: meg tudja-e még csinálni a csodát…

– Megcsinálta…

– És amit még köszönök… Vasziljev most kitalálta, hogy itt a darabban a táncosok ne statiszták, hanem igazi színészek legyenek. Ez végül is tényleg statisztaszerep. Schwajda ki is írta, csak az jelentkezzen, aki így vállalja. És képzeld, mindenki jelentkezett. Ami hát egy olyan gesztus… nem csak Vasziljev felé, gondolom, felém is. Tudod, amikor vége a huszonnyolc perces monológomnak, kint a színpad elején, akkor vége a szövegfélelmemnek, megyek be a „bárba”, ott vannak mind, hangosan szól a zene, mondhatok, amit akarok, nem hallja közönség, hát mondom is nekik, na végre, köztetek vagyok! És akkor tényleg megszűnik minden szorongásom…

„Igazam volt, tudni kell szeretni…”

Mutatják, hol az öltözője. A több mint háromórás előadás után ott áll egy trikóban, vékonyan, a fáradtság minden jele nélkül. Mondanám, hogy nevet. A szeme, az igen. Mosolygós, vörös hajú öltöztető segíti, de egyedül bújik a ruhájába, Julikám, mondja, csak ezt tegye nekem vissza, és kiszól.

– Ha nem indultok azonnal, gyertek le a büfébe… együnk valamit, iszol velem egy üveg sört?

A tányérján apróra vágott csirkefalatok, mellette jókora halom szeletelt lila hagyma. Fölpattan a sóért, odahozza. Megint fölpattan, hoz egy szelet kenyeret. Végre eszik. Mint a kínaiak a rizst, finoman a bal keze ujjai közé csippenti a húst a hagymával. Eszembe jut, milyen döbbenetesen élt a színpadon a sutábbik kéz adta helyzetekkel. Amikor a kabát zsebébe nyúlt, amikor a kulcsait kereste.

– Az evőeszközökkel még nem boldogulok…

Eszik, és két falat közt mesél, a legjobb történetek most hangoznak el.

– Mari, változott benned valami, az után, hogy „fölébredtél”. Valami, aminek a végére jártál…

Azon a hangján válaszol, amelyiket a legjobban szeretem. Tárgyilagos, mégis lágy, ott van a hangzóiban az a tájszólás-gyanús, finoman játékos, sajátságos törőcsikmaris íz.

– Minden új fényt kapott. A család is. Mélyebbre látok, talán másképpen is nézek rájuk. A tágabb családra is. Lányom, fiam, testvéreim, még a sógoraim, az unokatestvéreim… a húgom, aki azonnal ideutazott és a lánya is… rögtön… Maár Gyula minden áldott nap bejött hozzám a kórházba. Úgy hat óra körül érkezett, attól függően, jött-e a busz, a villamos. Mindig mondtam, annyira várlak, Maár Gyula. Tudod, nem vagyunk mi már rég klasszikus férj-feleség, de annyira mélyen tartozunk együvé, mondtam is neki, mi sokkal nehezebben fogjuk egymást elveszíteni. És látod a félelmeim is megnőttek. Jobban féltem az enyéimet. Nem akarok senkit elveszíteni. Az Istentől mindig azt kérem, hogy a gyerekeket, csak azt ne… De fölerősödött az is bennem, hogy igazam volt: tudni kell szeretni. Mert visszakapja érte az ember a jutalmát. Rájöttem, hogy én valóban nem számításból szerettem, hanem mert akartam, hogy szeressenek. Csak így tudok létezni…

Üres a tányérja. Még megkérdi, mikor indulunk, visszük-e akkor magunkkal Gubás Gabit, akit ébren vár a kisfia, ha időben Pestre érünk. – A ködre figyeljetek! – mondja, és kopognak a cipők, nem mennek messze. Törőcsik Mari ilyenkor, ha játszik, itt alszik a városban.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Hólabda, avagy kit, mivel lepnének meg a színészek? » • D. Tóth Kriszta: Év végi vallomás » • Német karácsony: a mennyei Stollen receptje » • Új babát hozott a Jézuska » • Karácsony válság idején » • Mit kapnak a hírességek gyerekei karácsonyra? » • Szeretetsütemények – Az életünk függ a karácsonyi evészettől? »