“Alzsír” – 1. rész

Ébresztő

Hajnalban öblös kiáltozás riaszt odakintről.

Épphogy eszmélek, már fordulok is túloldalamra át. Ez az ébresztés rám nem vonatkozik, csak az igazhitűeket rendeli a napi első imára a helyi müezzin közeli minarétre szerelt megafonja.

A szomszédos konyhában zörgő frizsider teli sörrel, borral, otthonról repített disznókolbásszal – hol vagyok én bármiféle igaz hittől?

Egyáltalán: hol vagyok?

Ja igen, Algírban, no, persze, hol máshol is.

Ide is el kellett jöjjek egyszer.

Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam, illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az „etranzserség”, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.

„Alzsír” – így hallottuk gyerekkorunkban naponta -, Alzsír.

Ahol minden szép volt, jó volt és mindenekelőtt: különleges volt. Más volt, mint itthon, Magyarországon.

És – tudom, készülök is rá – más, mint a mai Algerban. Francia Alger volt az öregeké, egymillió büszke franciával, illetve gyorsan franciásodott mindenféle eredetű európaival és pár millió arabbal. Akikből most harmincötmillió él itt, szabadon, szegényen, megszabadulva nemcsak a franciáktól, de a fehér emberek zömétől is. Sőt, tizenöt-húsz éve, egyéb ellenre már nem lelvén, magukat ritkították meg alaposan; a kölcsönös öldökléssorozat áldozatainak számát illetőn százezer és félmillió között ingázik a becslés.

Francia szón nevelkedett és profi idegenvezetővé kupált ifjú barátomnak, Zolinak megemlítettem pár hete, hogy szívesen megnézném egyszer a legendásan fehér tengerparti várost. Erre ő vette a leptopot, és azonnalosan írt a helyi követségre. Onnan pedig barátságos válasz helyezett kilátásba mindenféle segedelmet, amennyiben rászánnánk az útra magunkat.

Rászántuk, hisz mi is csak egyszer élünk. Zoli hozta barátnőjét, Juditot, én meg Mónikát, a magamét.

Érkezés

Mikor a gép megérkezett az algíri betonra, nem szabadulhattunk be a városba azonnal; Algéria jó egyórás sorba állítással üdvözli az őt vizitáló vendéget. Belekóstolhattam megint abba, amit már-már elfeledtem, pedig boldogult ifjúkoromban de sokszor volt benne részem: a sorban állás nagy kalandjába.

Sose volt tehetségem hozzá; nem is lepődve konstatáltam hát, hogy a gép mind a százharminc utasa túlesett már a formaságon, mikor én – utolsóként – becsúsztathattam dokumentjeimet az üvegkalicka ablakán.

Kezdetben hat-nyolc sor kígyózott párhuzamosan, de ahogy azok hossza mind rövidebb lett, úgy fogyott a számuk is; a marcona, egyenruhás hivatalnok urak és hölgyek sorra hagyták cserben bódéikat, úgy, hogy még öten-hatan álltak azok előtt. A hoppon maradtak aztán sorolhattak át egy másik sor végére, az előzőhez képest lényegesen rosszabb pozícióba kerülvén természetesen. Aztán megesett – például velem -, hogy az új sor is váratlanul elvesztette egyenruhás gazdáját, s lehetett kezdeni a sorállást harmadszor is.

Istenem; boldog – tényleg az! – ifjúságom korából, a létezett szocializmus legéből kaptam egy fuvallatot.

Megadón fogadtam el beosztásomat, annál is inkább, mert mégsem én voltam a legeslegutolsó. Mögém keveredett néhány szürke öltönyös, vágott szemű fiatalember, kiknek számára a repülőgépen szétosztott nyomtatvány francia nyelven való kitöltése láthatóan föladta a leckét.

Kínaiak voltak, de nem a mifelénk megszokott, tarka ruhás, gyors mozgású, élelmes kereskedő népségből valók, nem; merev, vasalt nadrágos, majdhogynem egyenruhás figurák mozogtak roppant elfogódottan az idegen térben.

Később tudtam meg, hogy ők ide vándorolt építőmunkások, akik a mindenfelé lázasan, na jó, hőemelkedésesen épülő lakótelepeken szorgoskodnak. Rossz nyelv szerint, bár nagy a munkanélküliség, helyi erő efféle munkára nehezen fogható be. A derék algíri férfiak nem szeretnek korán kelni, és azt sem igen értik, hogy délelőtt, délben, délután, vagy máskor, ha úgy hozza a kedv, miért ne lehetne elvonulni egy félórás, órás teázgatásra. Hogy a napi öt imáról már ne is beszéljünk.

A kínaiak viszont gond nélkül végigdolgozzák a tizenkét órát, le is nézik őket a helyiek.

De algíri megpróbáltatásaink ezzel egyszer s mindenkorra véget is érek; a Magyar Köztársaság helyi diplomáciai kara szinte teljes létszámban kivonult fogadásunkra, csak a katonai attasé hiányzott, de később ő is előkerült. Ettől kezdve úri volt a dolgunk.

Nem csupán a nagykövet úr és az ő kedves felesége viselte gondunkat, hanem a képviselet első helyettese, az ifjú Villő, a konzul és az ő férje, Soma, aki szintén itt dolgozik.

Algériába vagy eleve kedves embereket küld a magyar diplomácia, vagy Algériában kedvessé válik a magyar; mindegy, az eredmény így is, úgy is azonos, és az erre tévedő vendég számára igencsak jóleső.

Szállást a konzulátus segedelmével kaptunk, olcsót, a város déli részén, a Mouradia nevű kerület barátságos, pálmás, narancsfás villanegyedében, nem messze egy mecsettől, annak tornyából harsant az ébresztő és persze a takarodó szó is tehát.

Algériában fölös holmi a vekker.

Rue Michelet-Mourad

Az első reggeltől autó állt rendelkezésünkre, olcsó taxi, sofőrrel, aki pillanatok alatt lett – külön fejezetnyi – vezető, útitárs, barát: Farid.

Vele kerekedtünk minden reggel Algírt nézni négy napon át.

Nagyszüleim algíri életük kétharmadát a város legelőkelőbb utcájában lakták, az – akkori nevén – Rue Michelet 93-as számú házában. Ez a ma egy algíri felszabadító harcosnak, Didouche Mouradnak nevét viselő utca mostanság is a legúribbak közé tartozik; hosszasan kanyarog egy dombról – a hős nevét adó El Mourad negyed felől – alá majdnem egészen a kikötőig, egészen pontosan a kívül impozáns, bévül pedig egyenesen csudás gyarmati-szecessziós épületig, a Főpostáig.

A pesti Nagykörúthoz képest fele szélességű utcát, száz, száztíz éve – a mi eklektikánkra emlékeztető stílben – épült hófehér házak szegélyezik. Valamennyi épület valamennyi szobájához tartozik erkély s minden erkélyrács, valamint ablak és zsalugáter égszínkék színű. Az egész belvárosnak ez adja meg az alaphangulatát: a tengerparton végigsorakozó és a domboldalakra felfutó hat-nyolcemeletes kék-fehér házak erdeje.

A Didouch Mouradon hömpölyög a nép ma.

A férfiak zöme farmerban, dzsekiben, esetleg lomposabb, de európai ruhában jár, elvétve látni – legalábbis itt – hagyományos arab öltözékben, hosszú barna lebernyegben, vagy hófehér népi viseletben bóklászót.

A lányok, asszonyok zöme azonban minimum kendőt visel, ritkán fehéret, ami az algíri ősi népviselet lenne, inkább barnát, feketét, iszlámilag importált portékát.

De a fiatalok a kendővel divatoznak is: akad, aki lila kendőjéhez lila blúzt, szoknyát, harisnyát, cipőt ölt. És azért – kivált itt, az egyetem környékén – az ifjú hölgyek közül sokan járnak fedetlen fővel, farmerban, sőt rövid szoknyában is.

A boltok – köztük igen elegánsak – áruval megrakva, kitárt ajtókkal várják a vásárlót. A pult mögött hölgy eladót ne keress, errefelé a kereskedés – is – szigorúan férfimunka. Lehet, hogy nincs itt minden világmárka képviselve, ehhez én nem értek, de van pantalló a farmertől a legfinomabb szövetnadrágig, lebernyeg és mandzsettás ingcsoda, rengeteg a bőrös, a táskás, a csecsebecsés, megrakva vöröslenek a hentesek, húsosok pultjai, pompázatosak a zöldséges, gyümölcsös üzletek, olybá tűnt, hogy kapható minden, ami kell.

Illetődötten álltunk meg a 93-as számú ház előtt, be is lehetett lépni, itt ugyanis nem zárják a kapukat, mint mifelénk, pedig elég bajos volt a világ odakinn nemrégiben. A szép, tarka csempével burkolt lépcsőházak szűkösek, a lift egy-, néha kétszemélyes, de ez meglehetősen közömbös, mert általában nem működik. Kivétel azonban már akad, ami az idő, egész pontosan: a szocialista idők lassú múlásának biztos jele.

Az egyetemi alagút

A Didouch Mourad vége felé az autóút egy széles alagútba fut bele, mely felett a dombon az algíri egyetem impozáns épülete fehérlik. A tágas, szép ívű műtárgy láttán megint elérzékenyültem, mi tagadás: azt ugyanis az alatta lévő aluljárórendszerrel egyetemben az én építész nagyapám, Sprenczl Gyula tervezte 1951-ben. Hurcoltam magammal az útra egy tervrajzot, és vagy egy tucat korabeli fényképet is beszkenneltem a pendrájvomba, úgyhogy azt gondoltam, nem lesz majd nehéz eligazodnunk odalenn.

Némiképp tévedtem azért; a nagypapa idejében elegáns, patyolattiszta, makulátlan, fehér falú, csak egy antik szoborral és pár hatalmas kirakattal ékesített aluljárórendszerben most – mintha csak a Nyugati alatt lennénk – nyüzsgő, tarka, zsúfolt bazár üzemel.

Az egykori egyetemi előadó működik ma is; kínai nyelvtanfolyam tartatott benne éppen.

Pékhely

Kicsit odébb hatalmas foghíj. Úgy beszélik, egy éve még a város legelőkelőbb negyedének legszebb háza állt itt. A földszinten működő pék új kemencéket szerzett be, s mivel azoknak szűkösnek bizonyult odabenn a hely, a derék sütőmester kiveretett néhány főfalat, minek következtében a ház összedőlt – a lakókat még ki lehetett menekíteni időben.

Főposta

Áll viszont a Főposta, az ország egyik legszebb gyarmati épülete. Fantasztikus üvegkupolája alatt, a mór szecessziós katedrálisban posta működik ma is. A hatalmas teret állítólag mostanság tervezik félbevágni, mert úgy racionálisabban lehetne rendezkedni benne. Sajátos idea, de az algériai posta is sajátos; fél-önkiszolgáló. Ki, házhoz ugyanis nem kézbesítik a levelet. Aki olyast vár, az be-benéz a postákra, és megérdeklődi, érkezett-e nevére küldemény. Ha igen, akkor megengedik neki, hogy elvigye azt.

Mintha csak a boldogult magyar szabaddemokraták ténykedtek volna ott is a posta körül.

Az állam

Algerben értettem meg egyébként, amit a Moszkva térnél, vagy az Andrássy úton is megérthettem volna már elébb: az efféle nagy állami intézmények, posta, vagy vasút, vagy elmegyógyintézet akár, a mindenkori állam erejének, méltóságának szimbólumai: ezt hirdetik a pazar székházak is. Aki e székházakat szétbarmolja, elkótyavetyéli, az az állam, az adózó polgárait szolgáló állam méltóságát is tiporja.

Ezért jó elutazni néha. Az ember jobban érti, mi van neki, otthon.

Az első nap végére kezdtem magam egészen otthonosan érezni. Hamar rá is jöttem, mi okból. A huszonegyedik század elejének Algériája igen hasonlatos a huszadik század második felének Romániájához, amit volt szerencsém tanulmányozni nem egyszer annak idején.

Meg, persze lépten-nyomon felködlenek a honi, a magyarországi közelmúlt – és jelen – emlékei, képei is. Nem is vagyunk mi olyan távolt Afrikától.

De ami különbség és gyorsan szemet szúr: az államnak itt még-már komoly hatalma van. Az állam majdnem mindenható; jelzik ezt a lépten-nyomon strázsáló géppisztolyos rendőrök, katonák, zsandárok, csendőrök, fene tudja még, milyen, de egyként állig felfegyverzett, géppisztolyt mindig lövésre készen szegező egyenruhás alakok.

De az állam erejét szimbolizálják a hatalmas és vadonásúj kormányzati épületek, mindenféle minisztériumok, hivatalok, no meg: iskolák, sportlétesítmények és lakótelepek is.

Az egyik hivatal előtt nagy csődületre lettünk figyelmesek az utcán; öltönyös urak álltak a tarkaruhás sokadalomban, kezükben rőfnyi nyomtatvány, papír. Hamarosan kiderült: lakáskiutalás tanúi vagyunk. Az állami hivatalnokok – kímélendő saját, kényelmes büróikat – az utcán fogadnak félt, ott döntik el, kinek jár ingyenes állami lakás, kinek nem. Állítólag a többségnek jár, de a szerencsések zöme azonnal el is adja az ölébe pottyant jussot a szabadpiacon. Az államnak az olajjövedelmekből futja erre a pazarlásra, a polgárok többsége pedig – ami a lakásviszonyokat illeti – nem túlzottan nagyigényű. Gyakori, hogy tíz-tizenkét ember is jut egy szobára; a férfiak úgyis az utcán élnek, lám, hivatali ügyeiket is ott intézik, aludni meg lehet felváltva is.

Algériai momentán

Az ország helyzete slágvortokban talán így vázolható:

Az kifáradó, elkorhadó szocializmus évei után itt is beköszöntött a rendszerváltás, többpártrendszer, privatizáció, sajátos, de nekünk ismerős módon. Itt is annak jutott, aki jókor volt jó helyen.

Aztán a kilencvenes évek elején demokratikus és szabad választásokon győzött a szélsőséges iszlám. Mire a régi, meglehetősen korrupt, fáradt és erőszakos, ám mégis modernista világi rend megsemmisítette a választások eredményeit, és kvázi puccsal megtartotta hatalmát.

Erre a szélsőiszlamisták nekiláttak ölni. Elébb az európaiakat gyilkolták, majd sorra kerültek az európai szellemben oktató algériaiak: professzorok, tanárok, értelmiségiek, aztán az európai ruhában járó egyszerű emberek, majd az ilyenekkel együttműködő, vagy akár csak szóba elegyedő többiek.

A hatalom viszont minden reguláris és irreguláris erejét bevetve válaszolt: megkezdődött a gyilkosok gyilkolása, bosszú bosszút követett, s közben mind több tévedés is történt, nem azt vagy nem csak azt ölték, akit akartak, meg már el is felejtették tán, hogy kit is akartak, összekuszálódtak a dolgok, csak az volt már a biztos, hogy folyton folyvást folyt a vér. Végül – pár éve – a hatalom felülkerekedett, legalábbis az ország nagy részében. De ehhez nem volt elegendő az erő, ehhez engedményeket is kellett tenni, gesztusokat az iszlám felé.