A szajhák köztársasága

Egy magyar luxusprosti története – interjú a könyv szerzőjével

A hír:
Utcalányokkal mint amatőr színészekkel vitt színre egy darabot Berlinben Volker Lösch rendező.
A Berliner Schaubühne nevű színházban a napokban volt a premierje a Lulu – Die Nuttenrepublik (Lulu – A szajhák köztársasága) című színdarabnak, amelyhez 16 prostituáltat szerződtetett a rendező.
A cselekmény a férfiakat elcsábító, ám az azok által kihasznált Lulu nevű lányról szól, aki végül prostituált lesz és bűncselekmény áldozataként végzi. A Laura Tratnik alakította főhőst a Berliner Sexarbeiterinnen nevű, utcalányokból (köztük egy dominából, egy escorthölgyből, egy pornószínésznőből, egy sztriptíztáncosból és egy tantramasszőzből) álló szavalókórus támogatja a darabban.
A drámai cselekmény a prostituáltak hétköznapjairól szóló beszámolókon alapul. (MTI)

Különvélemény Winkler Nórától
Volker Lösch a negyvenes évei végén járó pasi, aki sokáig színészkedett, de első rendezői tapasztalata után rájött, hogy ez őt sokkal-sokkal jobban érdekli. Se regényeket, se színdarabokat nem tud áhítatos tisztelettel olvasni, képtelen szentnek és érinthetetlennek tartani bármilyen szöveget. Inkább kiindulópontként nézi ezeket, ahonnan igazán elrugaszkodik a fantáziája. Biztos sokan nézegették már az aktuális színházi kínálatot valami jó darabot keresve, és ámuldoztak azon, kinek jut eszébe manapság színre vinni, mondjuk egy több száz éves drámát. Pláne olyat, ami már az iskolában is poros kötelező volt, alig lehetett kiigazodni a fura nyelvezetén, a szereplők egy régi kor totál átélhetetlen viszonyai közt vergődtek / kerestek szerelmet / akartak boldogságot. Aztán az ember beül a színházba és – ha jó a koncepció – rájön, hogy jé, ez olyan, mint ha ma lenne.
Na, Volker Lösch nem bízza ezt a véletlenre. Nem áthallásokat akar a mai korra, hanem ízig-vérig felrakni a mai kort a régi darabba, hogy a lent ülő néző még erősebb, konkrétabb, ütősebb élményt kapjon. Két kedvenc eszköze van – az amatőrök összeeresztése profi színészekkel és kórus szerepeltetése.  A Lulu eredetije 1895-ös, Völker tehát több mint 100 évet ível át a színpadon és teszi maivá, aktuálissá egy prosti történetét.
Idézzük fel egy pillanatra azokat a színházi élményeinket, ahol a klasszikus nézői állapotból kibillentett minket valami, túl azon, hogy a későket be kellett engednünk a helyükre. Amikor a szereplők az első sorokból szólnak fel a színpadra, majd fel is mennek oda, amikor valaki civilként vesz részt és többször kikacsint ránk, hogy helló, érted, ez most kint-is-bent-is játék – például ilyenek. Célja nyilván az, hogy a sima nézelődőből valahogy aktívabb együtt gondolkozóvá tegyen minket. És ezekben a helyzetekben az a zseniális, hogy minden résztvevő átéli ezeket a furcsa határátlépéseket. Mi azzal, hogy nem pusztán egy száztíz éves sztorit nézünk, hanem ma élő, dolgozó szexmunkások mesélnek közben az akár tegnapi élményeikről. Ők pedig szintén kikerülnek a napi rutinkörökből, és valahogy foglalkozniuk kell a saját helyzetükkel, életükkel, lehet hogy csak egy színházi szezon erejéig, de ezek nem múlnak el nyomtalanul. És még mondja azt bárki, hogy a színház uncsi és poros, és nincs benne élet…