Ahol a nők nőiesek, a férfiak férfiasak, és ahol árad a táncból a szexualitás

Hogyan lehet valaki szerelmes egy városba? És hogyan lehet szerelmes pont Sanghajba? Kiderül a Szerelmem, Sanghaj blogból!

Siem Reap, a város, ahol vagyok, Angkor ősi templomai körül fekszik. A nemrégiben felfejlődött turizmus ugyan sokat lendített az életszínvonalon, de még mindig elképesztő a szegénység. A luxusszállodák most épülnek, a világ lassan kezdi megérteni, hogy Kambodzsa biztonságos hely. Már az a része, ami mentesítve lett a taposóaknáktól…

Az embereket figyelve semmi nem emlékeztet a vörös khmerek népirtására és a sokáig dúló háborúra. Béke van, tolerancia, kedvesség. Az egyetlen dolog, ami nem engedni feledtetni a sötét múltat a rengeteg féllábú és félkarú gyerek és felnőtt, ők mind a taposóaknák áldozatai. Kéregetnek lépten-nyomon, de nem munka nélkül. Kézzel készített karkötőket árulnak, útikönyveket, az ügyesebbek késsel kirakott és tűztől lobogó drótkarikán ugrálnak át, mások az utcán zenélnek. Az egy dollár itt nagy úr… Egy dollárért bármit megkap az ember. Pöfögő tuk-tukot, Angkor templomai között navigáló idegenvezetőt, ételt, italt… Igazi, hamisítatlan, szegény, de csodálatos délkelet-ázsiai életérzést.

Kína után nekem kicsit könnyebb dolgom van, a gyomrom könnyebben fogadja be a miénktől eltérő életvitelt. A nyugati turisták néha fanyalognak az éttermek láttán, ahol kempingkonyhákban fő az étel, folyó víz nélkül… Termoszokból engedett vízzel főznek és mosogatnak, az evőeszközök poharakba állítva áznak. De minden étel magas hőfokon sül, fő, így hát nem aggódom a fertőzések miatt. Az étterem mellett ugyan csirkék csipegetnek, de a hús így biztosan friss. A gyerekek is szívesen esznek, nem is kaptunk el semmilyen kórságot.
A khmer konyha isteni. Kissé hajaz a thai ízekre, de annál könnyedebb, kevésbé illatos és telt. Ennek én örülök, mert nekem a thai ízek egy fürdőszobai illatosítóra emlékeztetnek, tele ehetetlen alkotórészekkel.

Angkor városa tényleg sokkoló élmény. Egyedülálló látványosság. Mi ugyan kicsit másképp jártuk be, mint az ide merészkedő, bátrabb turisták, akik végigtrappolják a gyökerek által benőtt templomokat. Mi leültünk a kövekre, és próbáltuk elképzelni, milyen élet és kultúra létezhetett itt akkor, amikor mi otthon épp hont foglaltunk.
Magyarokkal természetesen itt is találkoztunk… Borzasztó jó érzés volt magyarul beszélgetni, órákig el sem engedtük őket. A gyerekeknek olyan nagy élmény volt, hogy rajtunk kívül másokhoz is magyarul szólhatnak, hogy órákig szóval tartották a Szentgotthárdról érkezett baráti társaságot.

Az utak mentén sok árvaházat láttunk. Eszembe jutott egy betegem, akit még otthon, pszichológusként kezeltem, meddőséggel. A mai napig a barátnőm. Sokévnyi sikertelen próbálkozás után hozott minket össze a sors, s addigra már, emlékszem, elindította az örökbefogadási kérelmet is. Hála a Jóistennek, a hatodik találkozásunk alkalmával teherbe esett. Én örömömben meg is jegyeztem, hogy akkor most szükségtelenné vált a procedúra. De hamar el is szégyelltem magam, amikor azt mondta, hogy azért, mert teherbe esett, szeretne más gyereken is segíteni. Nem értettem. Miért akar valaki örökbe fogadni, amikor saját gyermeke születik. Itt, Kambodzsában értettem meg…

A kislánnyal való találkozás szerelem volt első látásra, és nemcsak nekem, hanem a gyerekeimnek is. Koszos volt, a papucsa legalább öt számmal nagyobb, mint a lába, de bájos volt, őszinte és kedves. Egy dollárt kért tőlünk… A fiaim azonnal haza akarták volna hozni, és én sem bántam volna. De szerencsére neki voltak szülei… A nagyobbik fiam az összes spórolt pénzét felajánlotta, ami tőle nagy szó, és alig tudtuk neki megmagyarázni, hogy jobb neki a saját szüleivel… Fájó szívvel hagytuk ott.
A gyerekmunka egyébként itt megszokott dolog. Az iskolák korán zárnak, hogy a gyerekek segíthessenek a szülőknek. Nagy, felnőtt bicikliken kerekeznek a porban hazáig, aminek a nyergébe le sem tudnak ülni.

Kambodzsában az éjszakai élet mozgalmas. A prostitúció mint megélhetési forma ilyenkor virágzik. Az ország toleranciájára egyébként jellemező, hogy a nyugati homoszexuálisok paradicsoma is egyben, ahol bátran járhat kéz a kézben férfi a férfival, nő a nővel, anélkül, hogy bárki megszólná őket. A közbiztonságról pedig legyen elég annyi, hogy nem vittem el egyszer sem a retikülömet a wc-re…

A még Kína után is szürreális látványban sétálva azon gondolkoztam, vajon miért érzem azt, hogy szívesen élnék itt? Talán mert kényelmes, mert biztonságos… és mert úgy érzem, valami hasznosat tehetnék itt: taníthatnék, dolgozhatnék pszichológusként vagy írhatnék egy másik könyvet Ázsiáról… Vagy csak egyszerűen élvezhetném a romlatlanságot. Ki tudja, mi az igazság, de ezt érzem.  
Holnap megyünk vissza Sanghajba… A fiaim hallani sem akarnak róla. Itt akarnak maradni. És mi, a férjemmel azon kaptuk magunkat, hogy azon ábrándozunk, a város mely részén élhetnénk.