“A halálvágyam csak egy tünet volt”

A 31 éves Anna tinédzserként többször is próbálkozott öngyilkossággal, de sose „jött neki össze” – ahogy fogalmaz. Akkor pechesnek érezte magát emiatt, most, tizenegynéhány évvel később, hihetetlenül szerencsésnek.

– Akkor ugye nem jön fotós?

Nem, nem jön.

– Akkor jó. Ne haragudj, hogy ezen parázok, csak nagyon kellemetlen lenne ha, érted… Senki sem tudja, hogy próbálkoztam ilyesmivel, a munkahelyemen és a családomban is szörnyen kínos lenne, ha kiderülne. Nem akarom, hogy ezzel cikizzék a gyerekemet az oviban.

A szüleid nem tudják, hogy tizenévesen többször is megpróbáltad megölni magad?

– Anyám tudja. Pontosabban az egyikről tud. A vonatosról, mert felhívták, és értem kellett jönnie a rendőrségre.

Fotónk csak illusztráció

Ez hogy történt?

– Tizenhét éves voltam, és lementünk páran a Balcsira. Buliztunk, ittunk, hülyeségeket csináltunk – ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Már négy-öt napja lent lehettünk, amikor egy hajnalban felébredtem, még tök nem voltam magamnál, félig részeg, félig másnapos voltam és azt mondtam magamnak, hogy akkor most kifekszem a sínekre, mert nincs értelme az egésznek. És kifeküdtem.

Ez a „nincs értelme az egésznek” gondolat akkor és ott fogalmazódott meg benned?

– Nem, dehogy. A vonat nem az első kísérletem volt és nem is az utolsó. Elég rossz passzban voltam akkoriban… Csak rám tört épp akkor ez a hatalmas nagy szomorúság. Elsöprő hullámokban szokott jönni. Néha még most is, csak már tudom kezelni, de akkoriban teljesen összetörtem, szinte kifordultam önmagamból. Ne értsd félre, nem voltam bolond, nem hallottam hangokat, amik azt suttogták, hogy „öld meg magad”, csak egyszerűen boldogtalan voltam, és ezt néha rendkívül intenzíven éltem meg.

Mi volt a baj?

– Sok minden; a suli, az osztálytársak, a tanárok, a fiúk… Nem akarom a szüleimre fogni, de az biztos, hogy nem volt egy kiegyensúlyozott családi háttér mögöttem. Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak, apámnak lett új családja, én csak szülinapokon meg karácsonykor jutottam eszébe – már ha eszébe jutottam. Anyám meg váltogatta a pasijait és minden idejét lekötötte, hogy tizenöt évvel fiatalabbnak tűnjön a koránál. Ebbe a „diszkókirálylány” képbe persze belerondított, hogy volt egy gyereke. Emlékszem, nem is volt szabad mások előtt anyának szólítanom, mindig a keresztnevén kellett hívnom, és ha jött egy „új barát”, akkor mindig úgy mutatott be, mint az unokahúgát, vagy mint a szomszéd kislányt, akire ő vigyáz.

Beszéltetek ezekről a dolgokról azóta?

– Dehogy, nem vagyunk az a „beszéljük meg a problémáinkat” típusú család. Amikor a „vonatos” volt és anyám értem jött, a kocsiban Pest felé végig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Másnap meg úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna. Annyi lecsapódása volt a dolognak, hogy amikor a következő nyáron kitaláltam, hogy körbe akarom utazni Európát vonattal, azt mondta, szó sem lehet róla. Pedig általában tett rá, hogy mit csinálok.

Fotónk csak illusztráció

Hogy úsztad meg a vonatot?

– Úgy, hogy nem jött. Kifeküdtem a sínekre – nem tudom pontosan, mennyi ideig fekhettem ott, mert eléggé kész voltam –, aztán egyszer csak jött két középkorú pasi. Gondolom, épp a kocsmából vánszorogtak hazafele. Amikor nem válaszoltam a kérdésre, hogy mégis mi a francot keresek keresztben a síneken hajnali ötkor, felráncigáltak és odébb vittek. Emlékszem, mindennek elmondtak, mert ellenálltam, rúgtam, csíptem, haraptam, de aztán rendesek voltak.  A baj az volt, hogy az idősebb ragaszkodott ahhoz, hogy vigyenek be a helyi rendőrőrsre, mert ugye „tiszta hülye vagy, kisanyám, ki is lapulhattál volna, mint a cipőtalp!”, pedig én addigra már tettem az egészre.

Úgy érted, már nem volt kedved meghalni?

– Nem, akkor épp nem volt. Jó volt ott ücsörögni az árokparton ezzel a két vadidegen pasassal, akik simán meg is erőszakolhattak volna, vagy ott is hagyhattak volna a síneken, de egyiket sem tették. Inkább beszélgettek velem, megkínáltak cigivel, figyeltek rám. Rendesek voltak velem, és ez akkoriban ritka volt.

Azt mondtad, voltak barátaid…

– Voltak, persze. De milyenek! (Nevet.) Oké, helyes srácok voltak (én voltam az egyedüli lány a bandában), jó volt velük lógni, de ha lehet, még nálam is elveszettebb, depressziósabb, önpusztítóbb volt az összes. Szerettem őket, de őrült egy bagázs volt. Nyilván ezért is kerestem a társaságukat.

Ezen túl hány kísérleted volt?

– Négy vagy öt. Nehéz pontosan megmondani, mert volt, hogy egyáltalán nem voltam magamnál, csak utólag mesélték, hogy úgy kellett visszarángatni előző éjjel az Erzsébet híd pereméről. De olyan is volt, hogy tök higgadtan, józanul próbálkoztam. Ezeknél egy-két hétig tervezgettem a dolgot, jegyzeteket készítettem arról, hogy mit, honnan, hogyan kéne beszerezni, aztán mikor rászántam magam, belevágtam – de mint az látható, sose jött össze. Most már persze áldom a jóistent, hogy így vigyázott rám, de akkoriban úgy voltam vele, annyira szerencsétlen csak én lehetek, hogy még megölni sem tudom magam. Nem akarok tippeket adni senkinek, úgyhogy nem részletezem a dolgokat. Maradjunk annyiban, hogy volt gyógyszer-túladagolás, aminek gyomormosás lett a vége, meg volt véresebb dolog is. Furcsamód az akasztást sose próbáltam, pedig azt mondják, az szinte mindig összejön.

Fotónk csak illusztráció

Talán pont ezért nem próbáltad…

– Meglehet. Nem tudom. Tudod, mára ez az egész annyira ködössé vált. Miközben emlékszem mindenre – a kétségbeesésre, a szomorúságra, a kiúttalanság és a magány érzésére –, olyan messze vannak ezek a problémák és fájdalmak. Olyan, mintha egy üvegburán át nézném az egészet.

Mi hozta a változást? Mikor maradtak abba a kísérletek?

– Pontosan emlékszem, mikor volt az utolsó: a huszadik szülinapomon – ez volt a nyugtatós eset, aminek az lett a vége, hogy egy barátnőm megtalált otthon és kihívta a mentőket. De hogy mikor szűnt meg a vágy, hogy véget vessek mindennek? Nem tudom. Egyszerűen kikopott belőlem. Ez a dolog nem úgy működik (vagy legalábbis nálam nem úgy működött), hogy az ember elhatározza, hogy „na, mostantól jól leszek, és ha meglátok egy borotvát, soha többé nem fogok arra gondolni, hogy mennyi idő alatt vérezhetnék ki, ha belevágnám az ütőerembe”. Persze kell némi tudatos öngyógyítás vagy önterápia, de akkor sem lehet egyik napról a másikra leszokni erről. Főleg hogy nem is a halálvágy a lényeg. Az csak egy tünet. Sőt még csak az sem, inkább segélykiáltás. Tudod nagyon furán működik az „öngyilkos-agy”: egyrészt benne van a rohadt erős elhatározás, hogy vége, eldöntöttem, nincs tovább, másrészt semmire sem vágyik jobban annál, mint hogy valaki még időben rátaláljon és megmentse. De úgy, hogy nem csak akkor, az adott helyzetből menti ki, hanem úgy általában az egész elszart életéből. Na, és ez az utóbbi az, ami sose jön, mert csak te magad húzhatod ki magad abból a nyomorult állapotból. Szakszerű segítséget kérni persze lehet…

Te kértél?

Tizenévesen az ember meg van róla győződve, hogy mindent jobban tud, így hiába mondták páran, hogy el kéne mennem egy szakemberhez, csak azért sem mentem. Így utólag azt gondolom, hogy gyorsabban kijövök abból a komor lelkiállapotból, ha egy jó pszichológus vagy pszichiáter segít.

Hogy jöttél ki végül?

Ezen sokat gondolkodtam, de inkább sok dolog együttállásából jött az, hogy fokozatosan jobban lettem, mint ahogy sok minden kell ahhoz is, hogy az ember padlóra kerüljön. Elkezdtem az egyetemet, elköltöztem otthonról, lettek új barátaim, ezzel párhuzamosan egyre ritkábban találkoztam a régiekkel. Aztán jött a szerelem és az első komoly párkapcsolat, ami sokat dobott az önértékelésemen. Aztán huszonöt éves koromban annak a kapcsolatnak vége lett. Nagyon megviselt a szakítás, de csak hónapokkal utána döbbentem rá, hogy „de érdekes, nem akartam megölni magam!”. Vagyis nem a korábban megszokott megoldási módomhoz folyamodtam, hogy túltegyem magam egy fájdalmas dolgon. Akkor még mindig elég nyomorultul éreztem magam, az önbizalmam a béka segge alatt volt, és egyfolytában azon kattogtam, hogy vajon mit csinál az exem, van-e már új kapcsolata, gondol-e rám… de ettől a felismeréstől hirtelen jobban lettem. Életemben először éreztem, sőt tudtam, hogy van erőm szembenézni a problémáimmal, hogy nem kell elmenekülnöm előlük, mert képes vagyok feldolgozni őket, majd továbblépni, tovább létezni. Hogy tudok és akarok is élni. 

Azóta minden oké?

Fotónk csak illusztráció

– Alapvetően jól vagyok. Ha meg valami nem oké, akkor már szembe merek nézni vele. Tudod, visszatekinteni ezekre a kísérleteimre olyan, mintha egy másik ember felfoghatatlanul hülye cselekedeteit nézném kívülről. Főleg hogy tudom, másoknak is sok fájdalmat okoztam velük. Legszívesebben megráznám akkori önmagamat, és azt mondanám: „te nem vagy normális, élvezd, hogy fiatal vagy, hogy számtalan lehetőség van előtted, ahelyett hogy itt sajnálod meg pusztítod magad! Vedd már végre észre, hogy élni jó!”

És jó?

– Igen. Megtanultam lazán kezelni a buktatókat és nagyra értékelni az apró örömöket is. Az első és legfontosabb dolog talán az, hogy megtanuljuk szeretni magunkat. Ha szereted, értékeled, becsülöd magad, az sugárzik rólad, és mások is így reagálnak rád. Az utóbbi hat évben megkaptam a munkát, amit imádok, a férfit, akiről mindig is álmodoztam, az otthont, amit tényleg magaménak érzek, és a kisfiamat, akinek a puszta léte olyan szintű boldogságot tud adni, amit azelőtt el se tudtam volna képzelni. Most is lenne min nyavalyognom, kiborulnom, hisz arra mindig talál okot az ember, de minek?! Én nap mint nap hálát adok azért, hogy olyan az életem, amilyen. És mivel úgy állok hozzá, hogy jobb nem is lehetne, valahogy egyre jobb és jobb lesz. Kimondhatatlanul örülök, hogy akkor nem jött az a vonat.