Vágó István: sok időt szán barátokra, utazásra

– Kipihentnek tűnik.
– Nyugdíjas vagyok, jó, ha ez látszik. Van időm, amire akarom. Olvasok, zenét hallgatok, kutakodom a világhálón, ami nagy szenvedély.

– De a televízió nyilván hiányzott a TV2-ből való elbocsátása után.
– Lezártam, volt némi űr, de túléltem.

– Hogyan?
– Kerestem magamnak elfoglaltságot. De az elbocsátás napja emlékezetes volt. Mindenki előbb tudott a kirúgásomról, mint én. Emlékszem, a hír hallatán elbambultam. Ültem a nappalinkban, néztem magam elé, gondolkodtam, mi lehet a dolog mögött. Mi a valódi ok, mert okot, okokat kerestem, ugyanis amire hivatkoztak, az alapján nem lehetett volna kirúgni.

– Ezek szerint ön töprengő ember.
– Á, dehogy! Illetve vannak dolgok, amelyekre nem kell időt pazarolni, hanem gyorsan el kell felejteni, és van, amivel érdemes hosszan foglalkozni.

– Például bántás, méltatlanság, átverés esetén?
– Talán. Ezeket nehezen viselem. Ha valaki igazságtalan, becsap, nincs megbocsátás.

– Mi az, ami bosszantja vagy bántja?
– Tulajdonképpen nem vagyok bosszankodó alkat, de mérhetetlenül szomorúvá tesz az, hogy manapság
nem a teljesítmény alapján ítélnek meg embereket, hanem világnézeti vagy származási alapon mondanak megalapozatlan véleményt.

– Az agresszióval milyen a viszonya?
– Nehezen kezelem. Ha valaki agresszív, engem is azzá tesz. Nem titok, időnként gyorsan dühbe jövök.

– Akadnak, akik úgy vélik, Vágó István megosztó személyiség. Mit gondol erről?
– Nem érzem magam megosztónak. Ha az volnék, nem kapom meg ötször az év műsorvezetője címet, a
Story-díjakat. Egy megosztó személyiségre nem szavaz a közönség. Akik pedig ezt mondják rólam, azok a politikai nézeteim miatt mondják vagy gondolják ezt, esetleg nem ismernek. Márpedig egy ország tudja, hogy a műsoraimban én soha egy mondat erejéig sem politizáltam.

– Ezen a héten új tévéműsora indul ÁtVágó címmel a Story 4-en.
– Ez egy klasszikus műveltségi vetélkedő lesz. Tavaly ősszel fölhívtak a Story4-től, hogy számítanak rám, és kitaláltam egy szikár, tudásra épülő, bulvárelemektől mentes, pörgős játékot. Három részből áll, három játékossal indul. Első körben a játékosok villámkérdéseket kapnak, ketten továbbjutnak. A második körben a villámkérdéseket egy név kapcsolja össze, és aki előbb rájön, ki az a személy, mesefigura, állat, vagy éppen földrajzi név, az jut tovább a döntőbe. Ezt követi a címadó ÁtVágó. Mondok egy állítást, és a játékosnak el kell döntenie, hogy az igaz-e vagy sem.

– És hol van a jól bevált Vágó-szerep, amiért undoknak nevezhető, vagy éppen szerethető?
– A döntő körben ott lesz! Ott fogok játszani kicsit a versenyzővel, próbára teszem a tudását. Elviszem jobbra vagy balra. Eltérítem, eltántorítom. Az is lehet, hogy segítem. Eltéríteni persze csak tartalmi elemekkel lehet.

– Rengeteg jó kérdésre volt szükségük az induláshoz.
– Igen, több ezret kellett összeírni. Jó részét magam írtam, de természetesen segítők is, hiszen ez óriási munka.

– Letesztelik?
– Minden kérdést ellenőrzök, a forrásoknak én nézek utána. Nem szeretném, ha hiba csúszna a dologba.

– Ez az a vetélkedő, amit évek óta tervezett, és a TV2 vagy az RTL csatornán szeretett volna megcsinálni?
– Nem, ez annak csupán a kistestvére. Az drága műsor lenne, és mehetne például az M1-en, ahol talán lenne rá keret. Idézőjelben mondom, ez kamaradarab, egy kicsi, de feltörekvő tévénél, amiből sokat lehet majd tanulni.

– Apropó, tanítás. Van küldetéstudata?
– Nincs, sem misszionáriusi elhivatottságom, sem tanári ambícióm, viszont óriási a közlésvágyam. Szeretem átadni a tudnivalót és azt, amit érdekesnek tartok.

– A nézőt nem csupán az érdekes tudnivaló, a műsorvezető külleme is foglalkoztatja. Hiú?
– Nem vagyok hiú, nem nézegetem magam a tükörben, nem érdekel a külsőm. Egy ember személyiségében nem a megjelenés a legfontosabb. Gondoljon Antal Imrére, nem volt férfiideál, mégis mindenki rajongva szerette.

– Évekkel ezelőtt mégis hagyta, hogy előrefésüljék a haját, mostanában meg eltűnt a nyakkendő, a zakó…
– Az más. A stylist kitalál valamit, és én hagyom, hogy dolgozzon. Persze ha azt kérné valaki, festessem be a hajamat, szakállamat, arra nemet mondanék.

– A nők külsejéről is hasonlóan gondolkodik?
– Nagyjából. Egy nőnek fontos, hogy csinos, ápolt, jó megjelenésű, talán kicsit hiú legyen, de számomra fontosabb a teljesítmény, a belső érték. Azt látom, hogy bár az élet továbbra is férficentrikus, de a nők szerepe a mai világban megduplázódott. Nekik két területen kell helytállniuk: otthon anyaként, feleségként, és a pályájukon, a hivatásukban is. Nem irigylem őket.

– Van egy fia, akiről meglehetősen keveset beszél.
– A fiam elmúlt harmincéves, felnőtt férfi, és nem örül, ha ő a téma egy interjúban. Annyit viszont elmondok, hogy ügyesen vezet egy kávézót, közben tanul a Zsigmond Király Főiskolán, amire mi Judittal nagyon büszkék vagyunk.

– Meddig kell a szülőnek támogatni a gyerekét?
– Élete végéig! A racionalitás keretein belül. Nálunk én vagyok a kemény, amit a felségem kiválóan ellensúlyoz. Pragmatizmus, szkepticizmus jellemez, a döntéseim alapja a ráció.

– A szkeptikusságának egy könyvében is hangot adott. Szeret beleszólni mások életébe?
– Alapvetően nem foglalkozom azzal, ki mit csinál. Az, hogy a csalók, az álgyógyítók, a jósok, a kuruzslók ellen szót emelek, még nem mások életébe való beleszólás. Csupán annak adok hangot, hogy fölháborító, ha mások átveréséből, súlyos betegek kihasználásából élnek emberek.

– Maga nem fél a betegségektől?
– Már nem. Fiatalon hipochonder voltam, de kinőttem. Sem a betegségtől, sem az öregségtől nem félek.

– És a haláltól?
– Attól sem! De van egy történetem. Édesapám az Apáczaiban tanított, és 1993-ban a diákjaival Amerikába készült. Föltettem neki a kérdést: „Minek mész oda? Nem neked való már az ilyen megterhelő utazás!” Ő nevetett, és azt mondta: „Szép halál lenne.” Kifelé rosszul lett, és az átszállásnál megállt a szíve, de visszahozták az életbe, kórházba került. Kiutaztam hozzá, kérdeztem, mit élt át, mire emlékszik, de ő azt mondta, semmiféle élménye nem volt. Aztán úgy tűnt, jól van; hazajöttem. Amikor anyámmal indultak haza, a taxiban újra rosszul lett, másodszor is beállt a klinikai halál. Az újraélesztés ismét sikerült… aztán a harmadik már végleges lett, nem tudták visszahozni. Tudja, kicsit irigylem a hívő embereket, akik elhiszik, hogy valahol lesz folytatás, hogy van odaát is valami. Nekem ez nem megy, én azt tartom, a halál után nincs semmi.

– Azt tartja, élvezni kell ezt a földi létet?
– Úgy van, élvezem is. Munka után szánok időt pihenésre, utazásra, barátokra, földob egy remek vacsora, egy kiváló bor. Hedonista vagyok.

– Hatvanhárom év alatt sok jót kapott az élettől. Mi az, ami még örömet szerez?
– Ha valakinél valamivel ki tudom váltani a „nahát-reflexet”! Boldog vagyok akkor is, ha valaki olyat tesz, ha valami olyan történik, amire az mondhatom: nahát! Közben tudom, ez a „nahát” sokféle lehet. Mert az igazi elismerés és a megdöbbenés között hosszú a skála.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Kovács Ági: Számomra fontosabb a családom, mint a karrierem
• Variációk fasírtra
• Nem akarok tovább szerető lenni!
• Harcsa Veronika: Nem érdekel a biztonsági játék
• Vágó István: sok időt szán barátokra, utazásra
• Mi az a „zöldáram”?
• Szuperérzékeny vagyok?

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!