Szülői egységfront – meddig tartható?

A hároméves Levike a mászóka tetején légtornászként egyensúlyozik, apukája ugrásra készen, mégis csillogó szemmel, rendkívül büszkén feszít mellette. Egészen addig, amíg felesége hangja sziréna módjára bele nem hasít a játszótér morajába: „Normális vagy? Miért engedted fel oda a gyereket, hát összetöri magát! Azonnal szedd le!” A gyerek megszeppen, megkapaszkodik, de nem mászik le, anyuka leizzad, apuka szája csíkká szorul össze. Kinek van igaza? Az aggódó édesanyának, aki félti fiát, és már a baleseti sebészeten látja magukat, vagy apukának, aki élvezettel figyeli, hogyan fedezi fel gyermeke a világot, és örül, hogy egyre ügyesebb? Egyformán gondolkodó, azonos nézeteket valló szülőknél is megesik, hogy bizonyos kérdésekhez másképp viszonyulnak, mást tartanak helyesnek és megengedhetőnek. Ezeket az ellentéteket lehet azonban a gyerek számára is elfogadható és gyümölcsöző módon kezelni.

Igen, nem – miért?

Amikor Törő Tímea gyermekpszichológust arról kérdezem, hogy a szülőknek mindig egyet kell-e érteniük, kategorikusan válaszol:
– Nem. Egy férfi és egy nő, ha akarnának, sem tudnának mindenről egyformán gondolkodni, és ez nem is baj, hiszen a gyerekek így egyszerre ismerkedhetnek meg a női és a férfiszerepekkel. Fontos azonban, hogy az alapelvek és irányvonalak azonosak legyenek, ezt pedig csak a megfelelő kommunikációval lehet kialakítani. Ha egy pár nem tud túljutni egy kérdéssel kapcsolatban az „igen”- en vagy „nem”-en, akkor ideje a „miért”-tel is foglalkozniuk. Előbbre visz, ha nem reflexszerűen szállnak vitába, hanem megkérdezik, hogy a másik miért tartja megengedhetőnek, esetleg fontosnak, hogy a gyerek felmásszon a mászóka tetejére, óvodásként megnézze a Star Warst, megkapja a hőn áhított telefont, vagy a barátnőjénél aludjon a szalagavató után. A gyerekek korával előrehaladva a vitás kérdések ugyanis mindig változnak, szerencsés helyzetben pedig a véleménykülönbséget nem az adott szituációban kell megoldani, hanem előtte meg lehet beszélni. Csecsemőkorban a „felvesszük – nem vesszük fel a síró gyereket” kérdéskör okoz gyakran problémát, a babával kevesebb időt töltő apukák sokszor nehezebben tűrik a sírást, és neveltetésüknél fogva tartanak tőle, hogy a babusgatással elkényeztetik a kicsit. Óvodás és kisiskolás korban a gyerekekkel szemben támasztott elvárások terén jelentkezik a szülők között jelentős eltérés, valamint abban, hogy mi az, amit megvegyenek nekik, és mi az, amit semmi esetre sem. A kamaszkor jellemző kérdése az elengedjük-e a házibuliba, diszkóba, barátnál aludni. Ha a kardinális kérdésekben sikerül a szülőknek kompromisszumra jutniuk, fokozatosan jöhetnek a részletek, hogy mennyit játszhat a számítógépen, hányra kell hazaérni, mi a teendő, ha késik stb.

Vitatkozni csak szépen

Ha a szülők megegyeznek a lényeges szabályokban, alapelvekben, akkor is előfordulhat, hogy egy beszélgetés során vagy hirtelen jelentkező konfliktus esetén másképp gondolkodnak, és ennek hangot is adnak. Törő Tímea szerint ez egyáltalán nem baj, feltéve, hogy a vélemények ütköztetése kulturált formában történik.
– A gyerek nem fog sérülni, sem magára maradni a problémával pusztán attól, hogy fültanúja lett szülei vitájának, de nagyon fontos, hogy ez valóban vita, és ne veszekedés legyen. Ha az apa és az anya meghallgatják egymást, kíváncsiak arra, amit a másik mond, és a saját elképzeléseiket elfogadható stílusban adják elő, a gyerek elsajátítja a megfelelő vitakultúrát, és felfedezi, hogyan lehet a másikat tiszteletben tartva véleményt nyilvánítani, érzelmeket kifejezni. A vita ugyanis nem egy érzelemmentes eszmefuttatás. Sajnos nagyon ritkán fordul elő, pedig rendkívül hatékony és építő a gyerek és az egész család számára, ha az egyik szülő a vita végén elismeri, hogy a másiknak igaza van. Ehhez szükség van arra, hogy a pár tagjai ne versengeni akarjanak egymással, legyőzni a másikat, hanem a problémát megoldani. Ebbe pedig nem férhet bele, hogy a vita közben a másikat minősítjük vagy szidjuk, ilyenkor a vitás kérdésre kell koncentrálni.

Elvi kérdések

A legtöbb szülő számára természetes, hogy egyformán szereti a gyerekeit, de nem veszi észre, hogy ez nem jelent egyforma bánásmódot is. Ennek hátterében sok dolog állhat: másképp bánunk egy fiúval és egy lánnyal, az elesettebbet inkább bátorítjuk, az ambiciózusabbtól hajlamosabbak vagyunk többet elvárni, megbocsátóbbak vagy éppen kritikusabbak vagyunk gyermekünk azon hibáival, amelyek minket is jellemeznek. Vigyáznunk kell azonban ilyen helyzetben, mert ez felboríthatja a szülői és a testvéri egységet is, és kialakulhat egy másfajta szövetségrendszer: apa az egyik gyerekkel van, anya a másikkal, ami jelentősen átrendezi a családi viszonyokat. Ahogy a gyerekek cseperednek, egyre komolyabb kérdésekben kell dönteni, és ilyenkor újabb ellentétekre derülhet fény. Amikor már nem arról kell dönteni, hogy a zsúron legyen-e kóla, hanem arról, hogy az érettségiző hol tanuljon tovább és milyen pálya felé tereljük, nem nehéz vitába keveredni. Ha az apa számára az elsődleges szempont az, hogy a jövőjére gondolva a gyerek jól jövedelmező hivatást válaszon, az anya pedig azt tartja a legfontosabbnak, hogy fia vagy lánya örömét lelje a tanulásban, elhangozhat mindkét elképzelés, de ügyelni kell a megfogalmazásra, és meg kell próbálniuk véleményüket egymáshoz közelíteni. Nagyon fontos, hogy a gyerek ne kerüljön lojalitási konfliktusba, ne érezze úgy, hogy amikor dönt, akkor az egyik szülő mellett és a másik ellen foglal állást.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Zoób Kati-interjú Működhet egy néma kapcsolat? Gundel Takács Gábor: A játékmester Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!