Osvárt Andrea: Egy vidéki lány vakmerő álma

Egy ferencvárosi ház előtt fékezünk, Andrea a legfelső emeleten lakik. Ne dívaotthont képzeljenek el gardróbbal, filmplakátokkal, inkább bohém, pesti lakást, ahol egy fiatal nő él, és ha beteg, egy pléddel, egy bögre teával a kanapéra kucorodik.

– Az Anita B. római bemutatóján rengeteg fotó készült rólad, egyiken sem látszik, hogy influenzás lennél. Minden képen ragyogsz, most pedig sápadt vagy, ahogy lázas beteghez illik.
– Tartottam magam. Lázcsillapítóval csináltam végig. Éjfélkor szállt le a gép, másnap reggel fél
kilenctől smink, sajtótájékoztató, videointerjú, ebéd, vacsora, bemutató. Muszáj volt erőt venni magamon, hiszen gyakorlatilag egy éve vártunk erre az eseményre, én lettem volna a legnagyobb vesztese, ha kihagyom.

– A film Bruck Edith, magyar származású írónő regényéből készült, aki hosszú évek óta Rómában él. Ismertétek egymást?
– Nem. Amikor a rendező említette, hogy egy magyar kislány történetét viszi filmre, kíváncsiságból rákérdeztem, elolvashatnám-e a forgatókönyvet, hisz mégiscsak ritka, hogy egy magyar alapanyagból nemzetközi filmet csinálnak. Azzal a megjegyzéssel küldték tovább, hogy végül is van benne egy szerep, amelyik rám illene…

– A magyar mozikban futó filmed főszerepét viszont mintha egyenesen rád írták volna: egy világhírű modell tér haza a 15. érettségi találkozójára. Valóban a forgatás alatt volt a 15 éves érettségi találkozód. Elmesélted a volt osztálytársaknak a Megdönteni Hajnal Tímeát történetét?
– Persze meséltem nekik, hogy gyakorlatilag önmagamat játszom. Nap mint nap átélem, hogy amint kilépek az utcára, akaratlanul is szerepelnem kell, figyelni magamra. Tudom, milyen érzés, ha elmegy az ember a régi barátaihoz az osztálytalálkozóra, és ott végre felszabadul. Örömmel mentem, fontos volt, mert nagyon erős emlékeket őrzök a gimnáziumból.

– Nagy lépés volt Tamásiból a pécsi gimnázium?
– Olyan volt, mint egy tábor, ahol végre sok diák van együtt, esténként lehet sugdolózni, meg persze reggel hatkor kelni, hideg vízzel zuhanyozni. De az is tetszett, hogy felelek magamért. Egy cserépkályhás, háromszobás családi házban nőttem fel. Hetente egyszer jött Tamásiba egy tanár Pécsről dzsesszbalettórát tartani. Amikor észrevettem a tánctanfolyam plakátját, tudtam, fölösleges otthon szólni, úgysem lesz rá pénzünk. Egész héten bosszantott az a plakát, aztán a vasárnapi ebédnél, amikor magamba roskadva, némán ültem az asztalnál, az anyukám rákérdezett, hogy mi bajom. Nem szóltam, csak elkezdtem zokogni. A nővérem, Jutka árulta el, hogy Andi táncolni szeretne, csak nem meri mondani. Anyu valahogy előteremtette rá a pénzt. Egyetlen óráról sem hiányoztam, akkor döbbentem rá, hogy milyen jól érzem magam a színpadon.

– Szépnek láttad magad kamaszként?
– Láthatatlan voltam. Rövid hajat hordtam, nem sminkeltem, volt két farmerem és egy bakancsom.
Elég fiúsnak éreztem magam. Talán ez is hozzájárult, hogy amikor észrevettem egy plakátot a kollégium falán egy modelltanfolyamról, arra gondoltam, hogy ha lenne szép ruhám, kisminkelnének, talán én is nőiesebb lennék.

– Van, aki elsétál a plakátok mellett, és van, akire utólag ráfogják: jókor volt jó helyen.
– Sokáig álldogáltam a plakát előtt. Azt írták, hogy az a jelentkező, aki megnyeri a tanfolyam végén
rendezett versenyt, visszakapja a részvételi díjat. Végül nem kaptam vissza semmit, egy autóvásárlási kedvezménnyel szúrták ki a szemem. Tizenhat éves kollégista voltam, aki inkább nem ebédelt, hogy összegyűjthesse azt a tizennégyezer forintot. Remek ízelítő volt ebből a világból, de a győzelem mégis arra sarkallt, hogy menjek tovább a Look of the Year versenyre, Pestre, a Kongresszusi Központba.

– Emlékszem rád, a Nők Lapja tudósított arról a versenyről. Különdíjas lettél, a nevedet mégis az Első generáció című sorozat kapcsán jegyezte meg az ország. Gyönyörű emberek játszottak benne, és csúfosan megbukott.
– Nem tepert le a kudarc, nem vettem magamra. De az intuícióm azt súgta, hogy egy ideig nem fogok itthon labdába rúgni, az első benyomás esélyét másodszor nem kapom meg. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek. Jól beszéltem olaszul, Róma kézenfekvő úti célnak tűnt.

– Ez egy krízishelyzetben hozott döntés volt? Hisz akkoriban arról is szóltak a szalagcímek, hogy szakítottál Bochkor Gáborral.
– Én csak előrenéztem, el akartam indítani a pályámat. Az anyukámmal kötött egyezséghez híven
befejeztem az egyetemet, mert ő a színészkedést kiszolgáltatott pályának tartotta. A színművészeti egyébként sem jöhetett volna szóba, hiszen a főiskolásokat nem engedték dolgozni. Számomra ez nem volt járható út, el kellett tartani magam. Az idő tájt keresett meg egy olasz menedzser, cikkeket küldözgetett a munkáiról, aztán küldött egy repülőjegyet Rómába. Én meg bedőltem neki, kiutaztam a vakvilágba. Persze utólag kiderült, hogy álmenedzser, castingok helyett inkább feleségül szeretne venni. Abszurd helyzet volt, a szülei otthonában töltöttem az első római éjszakámat. Másnap elköltöztem az apácákhoz.

– Éles váltásnak tűnik.
– Kínos lett volna vesztesként, megszégyenülve hazakullogni. Egyetemi ismerőseimet hívtam fel, akik a Magyar Akadémián laktak Erasmus-ösztöndíjjal, ők javasolták, hogy a magyar apácáknál kérjek szállást. Akkor is éppen beteg voltam, éjszakánként köhögtem a hideg római falak között, nappal pedig lázasan kutattam színészügynök után. Színésznőnek adtam ki magam, a korábbi statisztaszerepeimet filmes munkaként tüntettem fel az életrajzomban.

– Azért ehhez kellett egyfajta vakmerőség.
– Inkább reménytelenség. Amikor az ember már mindent hazudik, csak induljon végre be valami.
Tudtam, hogy nem az első, nem a második, nem a harmadik válogatás hoz majd munkát, de bíztam benne, hogy ha keményen megyek előre, a nagy számok törvénye alapján valaki felfigyel rám. Az első színészi munkát egy akkor tíz éve futó sorozatban kaptam, én voltam az albán bevándorló, akit elütöttek rablás közben.

– Hányadik hullaszerep után tűnt életképes tervnek az olaszországi karrier?
– Úgy öt év után.

– Komoly hitele volt nálad a sorsnak.
– Addig tökéletesen elvetélt ötletnek tűnt feladni egy jól menő modellkarriert, és castingról castingra járni egy idegen országban. De én biztos voltam benne, hogy az idő engem igazol. Egy orvosi diplomát sem egyből nyomnak a kezedbe! A San Remó-i Fesztivál tette legitimmé az addigi utamat. Onnantól kezdve sztárnak számítottam Olaszországban.

– Azt a műsort húszmillióan nézik élőben. Eleve csak sztárokat kérnek fel, nem?
– Persze már előtte is játszottam főszerepeket, de akkor éreztem először úgy, hogy az itthoniak előtt is tudtam bizonyítani.

– Nem lehetett egyszerű több napon át hercigeskedni a világ egyik legnagyobb show-műsorában, ráadásul nem is az anyanyelveden.
– Nem volt időm ezen merengeni. Az olaszok az utolsó pillanatig lebegtették a lehetőséget, már javában próbáltunk, még mindig nem írtuk alá a szerződést. Tudtam, hogy esélyes vagyok rá, hisz a Rai Unónál akkoriban ismert, de még nem agyonhasznált arcnak számítottam. Az hiszem, imponált nekik, hogy Budapesten tanultam meg olaszul, ott szereztem a diplomámat. Egy egész stáb szurkolt értem, próbáltam megszolgálni a bizalmat. A fesztivál végére már bárhová mentem, paparazzók üldöztek. Akkor hirtelen megint úgy éreztem, váltani kell. Színésznőből showgirl lettem, aki nem fog komoly filmes feladatokat kapni. Kerestem egy amerikai ügynököt, és elutaztam Los Angelesbe.

– Ez neked nagyon megy. A legnagyobb felhajtás közepén eltűnni.
– Néha el kell tűnni egy piacról, hogy az imázsodat megtisztítsd. Állítólag a jó színész csöndes megfigyelője a világnak, az embereknek, tendenciáknak, és levonja a konzekvenciákat. Szerintem nagyobbrészt nem a színészi tehetségnek köszönhetem a karrieremet, hanem ennek a szakmai önismeretnek. Látom a korlátaimat, azt is, hogy ezen az úton milyen vastag páncélt vettem magamra, amelyet minden alkalommal, amikor át akarom adni magamat egy szerepnek, meg kell nyitni.

Azt mondta nekem egyszer egy neves rendező, akihez úgy mentem a meghallgatásra, hogy én vagyok a legalkalmasabb a szerepre, hogy rendben, állj oda a kamera elé, és nézzük meg, hogy a nagy keménység mögött maradt-e benned valami szív is. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Aztán úgy “lenyomtam” neki a meghallgatást dacból, erőből, hogy végül nekem adta a szerepet. A stúdióban, a kamera előtt kalapáccsal széttörtem a páncélt, kitártam a lelkemet, megmutattam, mennyire fáj. Aztán visszavettem.

– Az érvényesüléshez, különösen a filmes világban, sok maszkulin erő kell. Hollywoodban is bizonyítottál. De vajon hogyan lehet ebben a vastag páncélban nőnek maradni?
– Nehezen. Eltelt négy év úgy az életemben, hogy nem volt párom, már kezdtem azt hinni, komoly baj van velem. Most van mellettem valaki, aki állja a sarat. Hosszú idő után először érzem úgy, hogy szeretnék egy biztos pontot itthon. Hazaköltöztem, szervezem az itteni életemet, egy önálló produkciós irodát, hogy ne mások döntéseitől függjek.

– Érdekes hogy ez neked mennyire fontos, a modellkedéssel, színészkedéssel mégis olyan utat választottál, ahol mindig mások mondják meg, mit csinálj.
– Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak, nélkülem döntöttek, hogy velük, velem mi legyen. Talán ebből fakad, hogy számomra valahol mélyen ismerős az az érzés, hogy időnként átadom magam egy nagyobb erőnek. De mostanra belefáradtam. Amerikában láttam, hogy bár néha mellényúlnak, alapvetően jót tesz egy színész karrierjének, ha maga gyűjti be a forgatókönyveket. A Wall Street farkasát például DiCaprio a saját produkciós cégével csinálta meg.

– A kis magyar piacon ambiciózus vállalkozásnak tűnik. Szerinted mi az a plusz benned, amitől majd sikerre viszed?
– A büszkeség. Nem engedem meg magamnak, hogy abbahagyjak valamit, még mielőtt megcsináltam volna.

– Próbálom elképzelni, milyen lehet minderről egy érettségi találkozón beszámolni.
– Nem a munka határoz meg egy embert. A volt osztályfőnököm, osztálytársaim nagyjából követik,
miket írnak rólam az újságok, mégis láttam az arcukon az éhséget, hogy legalább nekik mondjam
el, igazából hogy vagyok, mi van velem. A Notting Hill jutott eszembe, amikor Julia Roberts azt mondja: “I am just a girl, asking a man to love her.” Felejtsétek el a hírnevet, hisz az csak munka!
Egy átlagos lány vagyok, aki arra vágyik, hogy szeresse egy férfi.

Osvárt Andrea fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat:

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: 10 kérdés: Szendi Gábor Iskoláról iskolára… Szerelmesek menüje Osvárt Andrea: Egy vidéki lány vakmerő álma Varró Dani: Misi dacol Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!