10 millió problémamegoldó országa vagyunk

Babás képek kontra “szüljél már”

Ebben az országban mindenki ért mindenhez. A szingli anya kioktatja a kismamákat arról, hogy mégis napi hány fotót illik feltölteni a Facebookra. Az anyuka kioktatja a szinglit arról, hogy elpazarolja a legszebb éveit, ha nem szül azonnal. A cipőárus pontosan tudja, hogy a webszerkesztő nem csinál semmit, csak egy “gombot rak oda”, és amúgy mindent a számítógép intéz. A webszerkesztő meg lemarházza a cipőárust, ha tizenkét óra munka után felemás cipőt tesz véletlenül a dobozba.

A kövér egy lusta, zabáló, önző ember!

Mindenki megoldja a kövér ember gondját is. A sarki virágárus, az újságíró és a fitneszedző is. Utóbbi vélhetőleg jogosan, csak hát a stílus, az nem mindegy. “A kövér egy lusta, zabáló, önző ember.” A kövérségben csak a következmény van (még véletlenül sem akarom elhalványítani ezek jelentőségét), de a kövérség oka soha nem merül fel. Vagyis igen: a kövér egy lusta, zabáló, önző ember.  
A túlsúlyos meg szeretné megoldani a dohányos problémáját. Mert ő bizony a büdös életben nem gyújtott rá, és piszok egészséges. Jó, hát az a fránya koleszterin befigyel, de akkor se füstöl, mint a gyárkémény. Akaratgyenge mind! A dohányos meg a kényszeres takarítókat zárná be. Mert mégis MILYEN MÁR, hogy háromszor mos kezet ebéd után?! Tisztára be van kattanva. A kényszeres takarító meg a pékek munkáját reformálná meg. Azok meg az útépítőkét, mert csak a lapátot támasztják.

A focihoz is nagyon értünk

Ha ez nem lenne elég, akkor itt van a focivébé is, ilyenkor aztán felerősödik az az érzésünk, hogy tízmillió fociszakértő országában élünk, csak akkor miért nincs kint a magyar csapat? Mert a focizás helyett mi inkább becenév mögé szeretünk bújni, és a számítógépen osztani az észt. Például azt állítani, hogy az újságíró semmit nem tud a romákról, és a rózsadombi házából, pink gépén keresztül írja a hülye cikkeit. A orvosláshoz is jobban értenénk, mint a dokik, mert azok amúgy sem csinálnak semmit, csak receptet írnak, hát de igazán, és jönnek mindig ezzel a megbecsüléssel.

Mind annyira értjük egymás dolgát: fogyjon le, szokjon le, váljon el, dolgozzon jobban. A másik életét tíz perc alatt tennénk rendbe, és büszkén, mellünket döngetve sétálhatunk haza a nap végén. Majd magunkra zárjuk az ajtót, és szembesülünk a saját “csomagunkkal”. Nem baj, ott már nem látja senki…