nlc.hu
Aktuális
Ha nem lépnék el előled, simán nekem jönnél!

Ha nem lépnék el előled, simán nekem jönnél!

Budapesten kétféle gyalogos létezik: az, aki mindenkit kikerül, és az, akinek ez eszébe sem jut. Ez a bejegyzés nem születhetett volna meg, ha én az utóbbiak táborát erősítem, ebben az esetben ugyanis nagyon valószínű, hogy a probléma létezéséről sem tudnék. De sajnos tudok!

Aki nem értené: amikor az ember az utcán, a járdán, az aluljáróban, a zebrán vagy olyan helyen gyalogol, ahol jó eséllyel szembeforgalom is van, felméri, hogyan fér el úgy, hogy ne ütközzön össze a másikkal. Ideális esetben a szembejövő is erre gondol, kettejük gondolata pedig azt eredményezi, hogy szépen elsiklanak egymás mellett. Az esetek többségében azonban csak az egyik fél jut el idáig, ő lép oldalra, hogy elkerülje az ütközést – utána pedig egyből szerencsétlennek, tehetetlennek, dühösnek és jelentéktelennek tartja magát, aki annyi tiszteletet sem érdemel, hogy kikerüljék. Ez volnék én. 

Az utcai kikerülgetés valamennyi forgatókönyvét ismerem: 1.) Kerültem már ki tinédzserlányokat, akikben fel sem merült a gondolat, hogy pár másodperc erejéig egymás mögé rendeződjenek; akkor sem mozdulnak, ha az ember hirtelen megáll, mert nem látja a helyet, ahol átjuthatna. 2.) Szinte mindennapos az okostelefonját simogató ember, aki fel sem néz, eleve elvárja, hogy mások kerüljék ki, miközben ő chatel. 3.) Aztán ott vannak a kéz a kézben sétáló párok, akik annyira összeforrtak, hogy a járdán is egyek. 4.) A plázákban is kemény terepen találja magát az “elkerülő” ember, ahol a kirakat meg a leárazások rátesznek egy lapáttal a nemlétező figyelmetlenségre. 5.) A legvadabb terep persze a metróaluljáró, ahol a kocsikból ki-beáramló emberek öklelik fel egymást.

Hiába vagyok nő, hiába vagyok határozott, hiába gondolom azt, hogy létezik valamiféle velünk született etikett, ami a középutas megoldás felé terel, be kell látnom, az emberek többsége soha a büdös életben nem kerülne ki. Hogy miért? Mert még csak nem is hallott ennek lehetőségéről, talán mert soha nem látta ezt a mintát, talán mert valamikor azon az oldalon állt, ahol most én, és egy életre eltökélte, hogy inkább szakadjon le a válla, de nem lép el. Ez a pillanat ma az én életembe is elérkezett, miután a HÉV-megállóban én voltam az, aki a 180 centijével a peron szélén egyensúlyozott azért, hogy egy gimnazista korú lány ne vállalja meg. Ott azonnal felszívtam magam, és elhatároztam, felkenődhet rám fél Budapest, irányváltás nélkül megyek keresztül a városon. 

Amikor a munkahelyemre vezető úton egy harmincas fiú jött velem szemben, szépen haladtam tovább. Nem volt bennem szándék, hogy nekimenjek, hogy fájdalmat okozzak, pusztán csak kíváncsi voltam arra, mi történik, ha nem veszek róla tudomást. Előre láttam az arcán, hogy mi következik. 

Pufff! – úgy jött nekem, mintha ott sem lennék. Egy pillanatra az is átszaladt az agyamon, hogy láthatatlan vagyok, aztán amikor az édesanyámat örömlánynak nevezte, felfogtam, nagyon is látott. Nem akartam vitát, mindössze annyit kérdeztem:
– Nem tudtál volna kikerülni?
Mire ő reflexkből:
– Kerülj ki te, b+!
Ezzel a b+-gel persze nem lettem beljebb, de legalább megértettem, mi a különbség.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top