A képek, amelyekről percekig nem tudjuk levenni a szemünket – a Sajtófotó-pályázat legjobbjai

December vége, január eleje. Új év, a fogadalmak, a friss kezdet, a lezárás, az elengedés és a nagy tervek ideje, meg az általános elhatározásé, hogy mostantól minden más lesz, lehetőleg jobb, mint eddig.

Meg a hajnali háromig véreres szemekkel monitorra meredésé, fel-alá járkálásé, a „várjál, basszus, hogy legyen?” kérdés reménytelen ismételgetéséé, a bizonytalankodásé, és végül: a képfeltöltő rendszerrel való reménytelen küzdelemé. Legalábbis, ha fotós vagy, és úgy érzed, van esélyed a Magyar Sajtófotó-pályázaton. Vagy nem érzed úgy, de lelkiismereti okokból szeretnéd összegezni az elmúlt évedet a képeiden keresztül, és ha már úgyis ezzel szenvedsz, nevezel is.

Magyarországon két fontos (dokumentarista) fotókiállítás jön menetrendszerűen: a magyar sajtófotó és az értelemszerűen sokkal nagyobb volumenű, de hasonló dilemmákkal küzdő World Press Photo. Az utóbbi ugyan nemzetközi, de hogy a kettő között azért van némi átjárás, azt jól mutatja, hogy 2016-ban egy (akkor) Magyarországon élő ausztrál fotós, Warren Richardson kapta a fődíjat egy Röszkén készült szürreális, a gyoda alatt átkúszó menekült családot ábrázoló képével.

Warren Richardson képe (Forrás: World Press)

A sajtófotóversenyek tehát tartják magukat évről évre, árral szemben, mintha a puszta létezésükkel szeretnék kijelenteni, hogy ez a szakma még létezik, dokumentarista és riportfotókat készíteni, ápolni, publikálni (és mindebből némi megélhetést remélni) még mindig fontos dolog, és úgy általában az egésznek van értelme. Nyilván van, de ettől függetlenül minden évben ugyanazok a kérdések merülnek fel, méghozzá egyre hangosabban, és minden évben egyre kevésbé lehet megúszni, hogy válaszoljunk rájuk. Például:

Tényleg van értelme?

A sajtófotó lényege egyrészt ugye az, hogy elsőként mutassa meg látványos, jól komponált képekben a híreket, legyen szó világhatalom-vezetők kézfogásáról, könnygázban fuldokló tüntetőkről, hajléktalanvegzálásról vagy mínusz egyedik napról a Sziget Fesztiválon. Azt ugye nem kell részleteznünk, hogy 2019-ben az, hogy tényleg az elsők legyenek a fotóriporterek, esélytelen: mire megérkezik az olvasóhoz az első profi kép (akár képügynökségtől, akár saját fotóstól) egy hírgyanús eseményről, már az egész kint van mobilfotó-galériákban és videókban a Facebookon, a Twitteren, a Youtube-on és a Coubon ezernyi példányban és verzióban, sőt jó eséllyel már animgifek és mémek is születtek róla. A leggyorsabbnak lenni tehát lehetetlen.

A sajtófotó lényege másrészt az, hogy (szó szerint) képet adjon egy közösség, társadalmi csoport, ország, kontinens vagy akármilyen fontos ügy helyzetéről. Ezek a csoportok és ügyek azonban erősen szelektáltak, szerkesztők és kattintásstatisztikák által kijelölt slágertémákra fókuszálnak (mint idén a tüntetések és a hajléktalanság), és bár mindent fel lehet dolgozni újszerűen és frissen, mégis nagyon ritka az, hogy egy fotóriporter talál egy eredeti témát, és szívvel-lélekkel, akár egy-két évig is visszajárva feldolgozza úgy, hogy tudja: lehet, hogy fontos az egész, mégsem érdekel majd sokakat. (Azért szerencsére akad ilyen minden évben, idén például egész szép számban.) Nem azért ritka, mert nem érdekli őket, hanem azért, mert túl sok a napi rohangálós munka, és túl kevés a pénz.

Ennek megfelelően egyre kevesebb a fotóriporter: minden évben tele vannak a hírek elbocsájtott rovatokkal, oszlófélben lévő ügynökségekkel és lapmenedzserekkel, akik kötelezővé teszik a megmaradt fotósoknak, hogy írjanak, videózzanak, Facebook-live-ozzanak és drónozzanak is, lehetőleg egyszerre, fizetésemelésről meg ne is álmodjanak, örüljenek, hogy van még munkájuk. Persze akadnak személyes, intim, nagyobb lélegzetű, hosszú távú anyagok: egyrészt a lelkes amatőrök szállítják őket, másrészt azok a fotósok, akik csak azért is találnak maguknak egy-egy saját témát, hogy ezzel is kivonuljanak a napi hajtásból. Hogy ez jól van-e így, és ha nem, hogy kellene lennie, nem tudom (azonkívül, hogy hajrá, lelkes amatőrök, virágozzék minden virág), de nagyon úgy tűnik, hogy a dokumentarista fotó jövője tényleg ez:

rommá dolgozod magad, de ezzel párhuzamosan le is lassulsz, és kihozod a szívügytémádból, amit csak ki tudsz.

Természetesen minden évben ezek a sajtófotó-pályázat legjobb, legmegrázóbb és legfontosabb alkotásai. Nézzük, idén miből élünk! Izé, miben.

Balogh Dávid: A Magyar Nemzet utolsó napja

Elvileg közéleti téma az ennek megfelelő kategóriában (képriport – sorozat), ahol második helyezett lett. De mégis mi lenne személyesebb és intimebb, mint amikor egy lap fotósa végigköveti, ahogy bezárják a lapját? Teljesen mindegy, mit gondoljunk a jobbos-balos médiáról, és hogy mi van túlsúlyban mihez képest, megrázó sorozat. A munkatársak az utolsó napon már meg sem próbálták tartani magukat, sírós arcok, ideges cigizés, kiürülő irodák és a leálló nyomdagép – még az az öttagú zsűri, amelyben három külföldi és egy külföldön élő magyar tag ült, is érezte, hogy ez most fontos.

Forrás: sajto-foto.hu

Kölcsey Sára: Anyás reggel

Pontosan erre találták ki a „mindennapi élet” kategóriát, amely idén először szerencsére nem egyenlő azzal, hogy „menekültek, kisebbségek és szegénység – ami nem fért be máshova”, hanem egészen hétköznapi helyzeteket mutat be, amelyek mégis rejtve maradnak az átlagember előtt. Kölcsey Sára sorozata papíron semmi különös: egy egyetemista anyuka igyekszik megoldani a reggeli utazást négy gyerekével. A képeken nincs szenvedés, nyomor, elesettség, csak egy családnyi egymásra utalt ember, meg persze a mérsékelten kismamabarát utcák, BKV, nyilvános vécé és az egyetemi előadóterem, ahová vinni kell a kisebbet is, nincs mese.

Forrás: sajto-foto.hu

Páczai Tamás: Búcsújárók

Kicsiben nem érted, miért nagy szám ez a kép, meg eleve mi keresnivalója egy ilyennek a Sajtófotón, aztán belenagyítasz, és leesik. A tripla (vagy inkább négyes) portrénak ugyanis minden egyes eleme a helyén, a legapróbb részletekig, tényleg, mintha egy stylisttal, kellékessel és fővilágítóval felszerelt stáb szervezte volna össze őket, az arcok pedig úgy vezetik a szemet, mintha Annie Leibovitz komponálta volna a képet vonalzóval és szögmérővel. Közben persze ordít az egészről, hogy szó sincs erről, Páczai Tamás csak megállította őket, és gyorsan lőtt egyet. A nyakkendő, a fuksz, a napszemcsók, a kissé nyitott szájak, az ingzseben átsejlő ötveneurósok és a háttérbe száműzött nőalak… tökéletes, na. Arról nem is beszélve, hogy mindenki azt lát bele, amit akar, a kép kész kis privát rasszizmusteszt, mi szerintem maradjunk abban, hogy szerethető figurák.

Forrás: sajto-foto.hu

Ladjánszky Máté: Politikusportrék

Azt mondják, az igazán jó fotó nem igényel sem magyarázatot, sem képaláírást. Ez a sorozat sem igényel. Így érdemes politikusokat fotózni a 2010-es években.

Forrás: sajto-foto.hu

Zoltai András: Az esély

Van alcíme is, csak nem fért ki: Posztszovjet sportörökség Örményországban. Már csak azért is itt a helye, mert nagyon-nagyon ritka a Magyarországtól legalább 500 kilométerre készült nagyobb lélegzetű képsorozat, meg azért is, mert nagyon jó. Nem akar semmit, csak megmutatja, milyen körülmények közt próbálnak érvényesülni az örmény sportolók, akiknek a lehetőségei szűkösebbek, a sportsiker tétje viszont – kis, tragikus életű nép lévén – sokkal nagyobb, mint bárhol máshol.

Forrás: sajto-foto.hu

Giampiero Assumma: Hajléktalanként élni Budapesten

Nem csak azért kakukktojás, mert az alkotója olasz, aki egy éve fotózza a magyar hajléktalanságot (tehát jóval azelőtt kezdte, hogy illegálissá tették volna), ráadásul úgy, hogy nem is beszél magyarul, és hogy a projekt nem fotóriportként, hanem szabad esszéként készül. Hanem azért is, mert azonnal egyértelmű ugyan, kik a pofonegyszerű kép főszereplői, mégis mentes minden „hajléktalanklisétől” és előítélettől. Az alvó pár egyszerre védtelen és olyan, mintha egy bibliai témájú reneszánsz festményen szerepelne, már csak a testtartás és a kék takaró miatt is. Elsőre talán nem esik le, miért nagyon erős kép, de minél tovább nézed, annál biztosabb vagy benne, hogy az.

Forrás: sajto-foto.hu

Révai Sára: A remény útja

Ózd-Brüsszel alcímmel jelent meg az NLCafén, most pedig első helyezett lett Révai Sára kollégánk anyaga, megírtuk, de természetesen innen sem hagyhatjuk ki. A sorozat arról szól, hogy egy csapat cigány gyerek, a Várkonyi Csibészek kiutazik Brüsszelbe, miután meghívták őket zenélni az Európai Parlamentbe. A riport pedig azért nagyszerű, mert az alkotót alig érdekelte maga a fő mozzanat: a koncert, sokkal inkább az, ahogy a cuki, ananászfrizurás kiskamaszok rácsodálkoznak a tüchtig nyugati nagyvárosra, és ha már ott vannak, ki is használják az adottságait a hotelszobától a menő kajáldán át a tágas buszmegállókig, a repülőútról nem is beszélve.

Forrás: sajto-foto.hu