Át kell szerveznünk a munkát, különben sírba visz minket
Éjjel is az irodában (Fotó: Angel Navarrete/Bloomberg via Getty Images)
Rögtön olyan cikkel kezdtük a hetet, ami olyasmiről szól, amivel nap mint nap szembesülünk, de igazán mégsem foglalkozunk vele. Ez a modern kori rabszolgaság. Az, amit mindannyian csinálunk, csak ma már nem azért, mert ostorral kényszerítenek rá, hanem a környezet pszichés nyomása miatt. Többet dolgozunk, mint nyolc óra, és ami a nagyobb baj: akkor is dolgozunk, amikor nem dolgozunk. Mármint… hozzászoktunk, hogy este, reggel, hétvégén is írnak nekünk munka ügyében e-maileket, és mivel kötelességtudattól hajtva válaszolunk is, csak megerősítjük ezt a viselkedést. Sőt, legközelebb már mi leszünk a feladó fél…
Utcán, ebéd közben, nyaraláson is rá-rápillantunk a mobilra, ami bizony függőséget jelent, de nem feltétlenül az eszköztől való függést. Inkább saját hasznosságunk érzetétől. Éveken át sulykolták is belénk a munkaadók, hogy bármikor lecserélhetők vagyunk, úgyhogy tegyük oda magunkat. És valóban: nehezen állunk fel az irodaszékről, ha azt látjuk, hogy a többiek még bőszen pötyögnek. Miközben lehet, hogy ők is csak azért nem mozdulnak, mert mi ülünk még…
Azért is felesleges ez az önhajszolás, mert nyolc órán túl úgysem történik már semmi hasznos az agyunkban: ennyi időn át nem lehet folyamatosan koncentrálni és minőségi munkát végezni. Erre jöttek rá azok, akik a négynapos munkahetet propagálják, vagy a több szünetet munka közben. Szerintem meg néhány napot otthonról kellene dolgozni, hiszen a beutazás is merő időpocsékolás és környezetszennyezés… Kránicz Dorottya cikkében az a jó, hogy kinéz a jól ismert keretek közül, és nemzetközi tapasztalatok, kutatások eredményeit hozza. Az ő eredménye szerint sürgősen újra kell gondolni a munkarendünket, különben rámegy az egészségünk, a családi életről nem is beszélve.
„Előfordult, hogy két háztartási keksz volt az ebédünk kakaóporral összeragasztva”
Így is lehet (Fotó: NLC)
Sokszor beszélünk arról, hogy gyermekotthonban felnőni milyen sanyarú sorsot jelent, hogy elidegenítő, hogy személytelen, hogy a gyerekek nem tudnak kötődni… néha ugyanezt gondoljuk a nevelőszülői környezetről, főként, ha sokszor változik. Ám ez a kérdés is árnyalt – mint sok másik; vannak pozitív kicsengésű történetek. Ami nem azt jelenti, hogy az állami gondozás bárki számára jobb lehetne, mint a családi környezet – kivéve, ha komoly elhanyagolásról, bántalmazásról szól –, de az tény, hogy nem mindenki érzi a hendikepjét annak, ha így alakult az élete. Gábor és nővérei például maguk döntöttek úgy, hogy a gyermekotthonban maradnak, amikor pedig lehetőségük lett volna hazaköltözni az édesanyjukhoz. Addigra valahogy ott érezték a nagyobb biztonságot, a kiszámítható jövőt…
Gábor a jó példa arra, hogy ki lehet törni az „intézetis” múltból. Egész gyerekkorában sportolt, táncolt, verseket írt, festett. Most ékszerkészítő vállalkozást igyekszik beindítani, gyerekeket táboroztat, bejárta Európát, készül a nyelvvizsgájára, emellett az SOS Gyermekfalvak fiatalokat támogató programjának szakértője.
Pedig neki is vannak rossz élményei. „Az első nevelőink még a régi módszerekkel neveltek minket – sokszor előkerült a fakanál –, de ezt is túléltük, és szerettük őket” – meséli Vizler-Nyirádi Luca cikkében, majd elmond egy történetet, amikor tehetetlen nevelője egyszerűen felakasztotta őt a kabátjánál fogva a fogasra… Nehéz indítás, páratlan erő kellett ahhoz, hogy mindez ne legyen több egy rossz emléknél a sok jó között.
Apró Anna kockázati tőkebefektető: „Eszem ágában sincs versenyezni a férfiakkal”
Apró Anna (Fotó: Leéb Ádám)
Valaki mélyről indulva tör magasra, más magasról zuhan alá, és úgy képes mégis felállni. Egészen megrendítő Apró Anna kockázati tőkebefektető sorstörténete. Fiatal volt, amikor tragikus körülmények között elvesztette orvos édesapját, és egy egész cégbirodalom szakadt rá. Nem pénzt örökölt, ahogy sokan hiszik, hanem rengeteg munkát. Édesanyjának szintén nagyon nehéz lehetett – kettejük összefogása kellett ahhoz, hogy a férfiak által dominált üzleti világban stabilak maradjanak. Apró Anna még mindig nincs harmincéves, de már most határozott, kemény üzletasszony, aki milliós döntéseket hoz – nem csak a Cápák között című műsorban. Mi annak is örültünk, hogy az interjúra smink nélkül jött, így nemcsak átvitt értelemben láthattuk a valódi arcát. „Mindenki azt kérdezi, miért nem adtam el a céget. Nekem eszembe sem jutott. Egyik oldalról érzelmileg nagyon ragaszkodtam hozzá, hiszen ez édesapám életműve, másik oldalról a megélhetésünket jelentette” – magyarázza magától értetődően, aztán elárulja, milyen üzletágakban is van a pénz mostanság. De ami igazán megtisztelő, az az, hogy élete veszteségéről is beszélt nekünk – tabuk nélkül.
Hullott rám az áldás – Lakatos Kálmánnal, a roma gyerekeket segítő Négy Fal Közt vezetőjével beszélgettünk
Elsők a gyerekek (Fotó: Erdőháti Áron)
Lakatos Kálmánnal nem is interjú készült, neki szinte elég volt csak a terepet megadni ahhoz, hogy beszéljen. És ömlött is belőle a szó, csupa hasznos gondolat. Nehéz is megmondani, miről szól ez a maratoni monológ, ahogy azt is, hogy mi belőle a tanulság – annyira sűrű, mégis egyszerű szöveg Dávid Imre cikke. Egy ember és az ő élete, gondolatai. De valahogy ezek a gondolatok olyanok, hogy mindig jóra vezettek. Talán nem véletlen, hogy vele esett meg az a ritkaság is, hogy egy újlipótvárosi bérház házmesteri munkáját és a vele járó lakást sok nem roma pályázó mellett éppen ő kapta meg.
„Kiírtam a Facebookra, a roma csoportba, hogy gyerekek, most kaptunk egy lakást, be kéne rendeznünk, tud-e valaki bútort, amit elhozhatnánk. Az összes testvér beszállt: »Kálmán, hoztunk egy tévéállványt, hoztunk egy komódot, hoztunk egy vitrint, hoztunk evőeszközöket, lábasokat, edényt«. Két nap múlva be volt rendezve a kecó” – meséli. Az áldást, amit emleget, nem tartotta meg magának, sokszorosan adja vissza azóta hátrányos helyzetű gyerekeknek. Például squasholni tanítja őket egy elegáns, budai sportlétesítményben:
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor láttam, hogy a gyerekeim a fehér menőkkel haverkodnak, nekem ez fontos, együtt élünk mind, ebben a szűk kis országban, hát próbáljunk már kijönni egymással valahogy.
Tanulságról dilemmáztam, azt hiszem, ez megteszi.
A sárgabaracklekvár a magyar Nutella
Ugye hogy ugye (Fotó: Belső Olga
Egyrészt valami őrülten nagyszabású dolognak gondoljuk a befőzést, másrészt olyan „nagymamásnak” – és persze minden befőzések befőzését, a sárgabaracklekvár készítését. Ugyanakkor meglátunk egy olyan folyós, aromás, édes, de mégis savanykás narancssárga kencét, amint dugig tölt egy üveget, és csöpögni kezd utána a nyálunk. Nem, a boltban nem kapsz ilyet. Ami ott van, amit darabolni lehet, és kábé annyi íze van, mintha kockacukrot majszolnál, az nem baracklekvár. Hanem valami ipari izé. Ez a műfaj kizárólag otthon készül. És ha a nagyid vagy anyukád már nem csinál neked ilyet (ami érthető, hiszen felnőttél), nincs mese: neked kell.
A jó hír az, hogy egyáltalán nem bonyolult, még csak nem is hosszadalmas. Persze lehet túlbonyolítani, de minek? Belső Olga állítja, hogy néhány kilóval és pár marék cukorral is nekiállhatunk, sőt a nekiállás is csak képletesen értendő, mert ha alacsony lángra tesszük, még ott is hagyhatjuk a lábost egy időre. Viszont a jó az a cuccban, hogy ha megvagy vele, ha ott sorakozik a kamrádban hat-nyolc üveg saját baracklekvár, akkor az emberek visszavonhatatlanul háziasszonynak fognak tartani. Ja, és felejtsd el az összes adalékanyagot, fixálót, tartósítószert! Azok nélkül is elkészül a finomság, és még nyugodtabb is lehetsz. Persze muszáj egy héten belül megenni, ha kinyitod. Ám legyen, nem igaz?!
Olga legjobb gondolatai:
Tudom, a legtöbben tologatunk néhány, öt éve felbontott üveg lekvárt a hűtőben, ami még mindig kiváló egészségnek örvend – nos, a mi lekvárunk egyáltalán nem lesz a túlélés bajnoka, de nem is ez volt a cél. Gondolj bele, ha valami évek alatt képes minden kórokozót elpusztítani maga körül, mit művelhet a bélflóráddal?
Egy hely, ahol úgy bánnak a beteg gyerekekkel, ahogy minden kórházban kellene
Évi és Peti megint jó helyen jártak – bár elég bizarr ezt mondani egy kórházi területen lévő épületről. Csakhogy a Démétér-ház semmiben nem emlékeztet kórházra, inkább olyan, mint egy apartmanház és egy közösségi klub keveréke. Azok a szülők laknak itt, akiknek a gyermeke épp transzplantáción esik át, vagy előtte-utána van a beavatkozásnak. „Ha mi mosolygunk, akkor a beteg is mosolyog” – mondja egy munkatárs. És mivel évente vagy ötven gyermeket operálnak, nagy az igény arra, hogy méltó körülmények között tudják elhelyezni a hozzátartozókat – és persze a kicsiket is, ha már nem kell steril szobában lenniük. „Miért nincs ilyen mindenhol?” – teszik fel Petiék a kérdést a bevezetőben, aztán persze ez is kiderül: a Démétér-házhoz az állam nem ad támogatást, azt teljességgel adományokból tartják fenn. Hát ezért. Akkor a kérdés sajnos inkább így szól: „Hogyhogy egyáltalán egyetlen ilyen hely is létezik?!”
Focizik, flexel, sziklát mászik, és fegyverviselési engedélye is van Sulyok Péter vak stand uposnak
Ennyi az egész! (Fotó: Neményi Márton)
Sem a vakoknak, sem a többségi társadalomnak nem vagyok elég vak. Így egyszerre szemlélhetem mindkét oldalt anélkül, hogy bármelyiknek igazán megszokott részese lennék.
„Egy vicces vak” – mondanánk, és rögtön elszégyellnénk magunkat. De nem kell, Péter lenne az első, aki biztosítana erről minket. Ő éppenséggel szeret vicces lenni, és még vaknak sem utál. A címben elsorolt összes tevékenységet végzi, és még annál is többet. Közben pedig egyáltalán nem sajnálja magát. Őt viszont már volt, aki irigyelte… – ugye hihetetlen? Mire a cikk végére értek, érteni fogjátok.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
