A sárgabaracklekvár a magyar Nutella

Sárgabaracklekvár nélkül nincs magyar háztartás. Már majdnem olyan, mint a tejföl: ha nincs otthon, rögtön hiányérzete támad az embernek, ám amíg tejfölt soha életemben nem fogok előállítani, mivel nincsen tehenem, sárgabaracklekvárt tutira főzök, mert barackfám, az van.

Idén annyira jó lett a termés, hogy miután eltettem a család kétévi lekvárszükségletét, és aszaltam még vagy tíz kilót (ó, de jól fog jönni karácsonykor, ha meg nem esszük addig), még mindig itt mosolyog a fán vagy 15 ládányi sárgabarack. Beütött nálunk a túltermelési válság, ám boldogok a barátaim, akik itthon vannak most, és nem nyaralnak, mert mind elosztogatom nekik.

Jól terem (Fotó: Belső Olga)

Persze nemcsak ők szerencsések, hanem mindenki, hiszen nyilván nemcsak a kies Cegléden lett kiváló a termés, hanem az egész országban. Ennek megfelelően az ára is igen baráti idén a sárgabaracknak, szóval ha valaha az életben baracklekvárfőzésre adnád a fejed, akkor idén legyen az. Megéri.

Lekvárt főzni eléggé nagymamás érzés, de ma már, természetesen, erre is másképp tekintünk: nem kell hozzá nájlonotthonka, sem húsz literes üst. Sőt ha jobban belegondolunk, alig kell hozzá más, mint néhány kiló gyümölcs – kezdetnek egy vagy kettő is megteszi. Annyiból is lekvár lesz a végén, mégsem unjuk meg közben az életünket. És hát nem célunk, hogy rögtön elsőre elriasszunk ettől a szép és meditatív tevékenységtől, épp ellenkezőleg!

A hozzávalók listája igen rövid: a sárgabaracklekvárhoz sárgabarack kell, és cukor, ennyi.

Sem külön befőzőcukor, sem dzsemfix, tartósítószer, sem más élelmiszeripari adalékanyag nem szükséges, technikával helyettesítjük a kémiát ugyanis. Ezért van az, hogy otthon készítek lekvárt, és nem a konzervgyárit veszem meg.

Az arányokkal kapcsolatban szintén elég megengedő a világ ma már: ha nem túl édesszájú a család, akár tíz deka cukor is elég lehet egy kiló gyümölcshöz. Azért a biztonság kedvéért kóstoljátok meg, és csak utána töltsd üvegbe, mivel az a cél, hogy finom lekvárod legyen.

Így készül a sárgabaracklekvár

Első lépésként megmossuk a gyümölcsöt. A legjobb módszer az, ha az egyik tálból átszeded egy másikba – a barack ugyan nem homokos, de biztosra megyünk. Ezután jön a gyümölcs meghámozása, ami egyesek szerint teljességgel felesleges húzás, mivel a héj úgyis szétfő, és végül, turmixolás után úgysem lehet észrevenni, hogy héjas volt-e a gyümölcs, vagy pucér. Ez így igaz. Megmondom, én miért szoktam megpucolni: mert szeretem csinálni.

Befőzni nem muszáj, de ha szeretnél, van pár tippünk hozzá

Vizet forralunk egy fazékban. Amikor forr, beledobunk kábé 10 szem gyümölcsöt, majd fél perc múlva szűrőkanállal kihalásszuk mindet egy tálba. Ezt addig ismételjük, amíg el nem fogy a gyümölcs. Amíg hűl, egy kicsi levet is ereszt magából, ami egyrészt nagyon finom (elosztjuk poharakba a gyerekeknek), másrészt annyival is kevesebb vizet kell főzéskor elpárologtatni.

De ez mind semmi ahhoz az érzéshez képest, amikor az ujjaim egy mozdulatával lehúzom a héjat a puha gyümölcshúsról, mint Arya Stark az arcokat egymás után a mestere fejéről (ha értitek, mire gondolok). Ahogy a kamaszok mondanák mostanában: satisfying.  

Természetesen ezt a lépést minden további nélkül ki lehet hagyni: ha neked nem okoz örömet a sárgabarack bőrének lehúzása (tudom, furcsa vagyok, én a szeptemberi tankönyvcsomagolás-maratont is imádom), akkor egyszerűen tedd fel főni kis lángon a kimagozott, héjas barackot egy fazékban, tegyél a tetejére valamennyi cukrot, az aljára meg egy kis vizet, hogy le ne égjen, és menj a dolgodra.

Ez a kompánia most szabadult a dunsztból (Fotó: Belső Olga)

Rövid időn belül a barack levet fog ereszteni, a cukor belediffundál, a gyümölcs megpuhul, és akkor ellenállhatatlan vágyat kezdünk érezni a pépesítésre, amit botmixerrel tudunk a leghatékonyabban elvégezni. De itt még nincs vége, tovább főzzük egészen addig, amíg el nem éri a szívünknek kívánatos állagot. Ez akár órákba is beletelhet, de ha nem bánjuk, hogy híg, vagy van otthon almapektin, ami egy természetes zselésítő anyag, akkor akár 20 perc alatt is végezhetünk az egésszel.

Az állagpróba úgy néz ki, hogy kiskanállal hideg kistányérra kenünk egy kevés lekvárt, aztán várunk egy kicsit, mert hidegen mindig sűrűbb, majd szemügyre vesszük az aktuális helyzetet, és döntünk, hogy jó-e így már, vagy szeretnénk még sűríteni.

A cél közelében elkezdjük előkészíteni az üvegeket. Fogunk egyet, tisztára mossuk, majd töltünk némi vizet az aljára, és betesszük a mikróba három percre sterilizálni. A sütőben is melegíthetjük, de szerintem az energiapazarlás. Az üvegtetőket a tűzhelyen, vízben főzzük sterilre.

Ha van lekvártölcsérünk, akkor halleluja, boldogan és biztos kézzel meregetjük a forró lekvárt az üvegekbe. Ha nincs, megpróbálunk jól célozni. A lényeg, hogy jól megrakjuk az üvegeket: minél kevesebb levegő maradjon a lekvár és a tető között. Ha esetleg mellément volna a lekvár, letöröljük az üveg száját, és alaposan lezárjuk, majd fejre fordítjuk, biztos, ami biztos.

Pár perc múlva újságpapírba csomagoljuk az üvegeket, és mehetnek a téli paplanok közé, dunsztba. Néhány nap múlva kész is a lekvár, ami így már biztosan nem fog megromlani a kamrapolcon. Felbontás után – hát az más tészta, akkor már hűtőben kell tartani, és lehetőleg egy héten belül el is kell fogyasztani, mivel nem használtunk semmiféle tartósítószert vagy adalékot.

Tudom, a legtöbben tologatunk néhány, öt éve felbontott üveg lekvárt a hűtőben, ami még mindig kiváló egészségnek örvend – nos, a mi lekvárunk egyáltalán nem lesz a túlélés bajnoka, de nem is ez volt a cél. Gondolj bele, ha valami évek alatt képes minden kórokozót elpusztítani maga körül, mit művelhet a bélflóráddal? Alighanem semmi jót. A mi lekvárunk viszont természetes, egészséges, de főleg saját lesz, és isteni finom!

Kellemes időtöltést kívánok a nyár egyik legmeditatívabb tevékenységéhez!