Vannak családok, helyzetek, ahol a nők „funkciói” főként két területre csoportosulnak: tűrni a bántást, illetve biztonságos hátteret adni egymásnak és a gyerekeknek. Találkoztunk egy nagymamával, egykori ápolónővel, akinek mostanra rutinjává, afféle hivatásává vált, hogy készenlétben álljon, és házába bármikor befogadja három lánya közül azt, aki épp bajban van, és persze vele a gyerekeket. Erre valójában semmilyen körülménye nem ideális: egy kis alapterületű, rossz állapotú házban él, ami árverezés előtt áll. Olykor nincs világítás, néha nincs fűtés, az ajtó üvege most is be van verve – nyomot hagyott az egyik apa legutóbbi látogatása. De a mama itt van. Ha betegesen is, ha alkalmi munkából élve is, de itt van, és befogadja a menekülőt, amíg megvan a háza. Az utolsó stabil bástya egy család életében.
Most épp nyolcan alszanak a másfél szobában: három felnőtt, és öt gyerek.
Fotó: Czvitkovits Judit
Megdöbbentő látni, ahogyan női generációk örökítik át egymásra az áldozati sorsot. Nézni a tükör mellé tűzött egykori fotókat többre érdemes fiatal lányokról. Szívfacsaró arra gondolni, hogy a három bogárszemű, kedves-cserfes kislány talán húsz év múlva maga is ott dörömböl majd a nagyi ajtaján. Hátha nem. Hátha nekik más sorsot szán ez a fura élet, ami annyira szép lehetne, sokaknak valahogy mégsem sikerül.
Késsel összevagdalt, viperával kiverte a fogaimat, pisztolyt fogott rám, autóval elütött, a szám szétszakadt, csövet dugott bele, fojtogatott
– sorolja a felfoghatatlant a harmincnégy éves Kitti, aki sérülései miatt nem is akar a fényképezőgép elé állni. Ő Tünde legidősebb lánya, aki az ötéves Jázminnal lakik most a mamánál, tizenegy éves fiára anyósa vigyáz.
Éjjel a kúton
A támadás egy hónapja történt, ez már a második volt. Hat éve házasok, a férj korábban soha nem bántotta őket. Jól menő vállalkozóként mindenük megvolt. Három autó, a gyerekeknek drága ruhák, játékok. Augusztusban még a tengernél nyaraltak. Aztán jött a drog, a lakásból sorra tűntek el az értékek. Az ötszázezres tévé, a kétszázezres mobiltelefonok. Még a kislány arany fülbevalója is… arról a gyerek a mai napig nem tudja, hogy már nincsen meg. Amikor jöttek a hallucinációk, a férfi nem akart egyedül maradni, megkövetelte, hogy Kitti mindig legyen mellette, éjjel is virrasszon, vele tartson az éjszakai autóútjain. A gyerekek hol a nagymamánál aludtak, hol a kocsiban.
Tünde (Fotó: Czvitkovits Judit)
A második verés olyan súlyos volt, hogy Kitti kihívta a mentőket. A kórházban látleletet vettek, értesítették a rendőrséget, de mire a nő hazaért, se a férje, se a gyerekek nem voltak sehol. Egy benzinkútnál találták meg őket éjjel kettőkor, a férfi drogos állapotban, a gyerekek a hátsó ülésen. Őket legalább sosem bántotta – mondja Kitti. Fegyveres-kutyás rendőrök szedték ki a kocsiból az apát, letartóztatták, a kocsit lefoglalták. Most úgy néz ki, márciusig bent is marad, Kitti mégsem mer hazamenni a gyerekekkel. Ez lesz a legrosszabb karácsonyunk… – mondja.
Amikor megkérdezem a kislányát, mit szeretne ajándékba kapni, azt mondja, mobiltelefont. Merthogy az is volt neki, és most nehezen viseli a megváltozott körülményeket. Elmagyaráztam neki, hogy most nem lesz Fila cipő meg Nike, csak kínai, de így sem fog fázni a lábacskája – mondja az édesanya. Megértette…
Fogságban
Ugyanez történt a kisebbik lányommal, Rékával – mondja a nagymama. – Majdnem meghalt. Szerencse, hogy idejében megtaláltuk, és hazahoztam. Azelőtt mindennap beszéltünk, de akkor már több hete nem tudtam róla semmit. Fogtam az összes gyereket, és odamentünk, ahol laknak. Tél volt, jött szembe a hóban papucsban, egy szál cicanadrágban. Nem volt magánál, csontsoványra fogyott. Az az idióta bekábítószerezte, agyba-főbe verte. Volt, hogy kikötötte lánccal a disznóólban. Ez is csak úgy derült ki, hogy itthon levetkőzött, és láttuk, hogy tiszta kék-zöld a teste. Annyira legyengült, hogy nem tudtuk felébreszteni. Bevitték a pszichiátriára, azt mondták, nem biztos, hogy épelméjű lesz. Azóta hál ’istennek felépült, de a két gyereket elvették tőle.
A középső lány Enikő. Neki is csak egy fokkal jobb a kapcsolata két gyermeke apjával. Ha összevesznek, ideköltözik. Ha kibékülnek, visszaköltözik – mondja Tünde. – Most épp ő is itt van, a kislányával, Dzsamilával.
Jázmin, Lili és Dzsamila (Fotó: Czvitkovits Judit)
Enikőnek van egy nagylánya is az előző kapcsolatából, őt azonban annyira nem viselte el az élettársa, hogy Tünde már kétévesen kimenekítette otthonról. Mentem hozzájuk, és már a lépcsőházban hallottam, hogy nagyon sír. A lányom párja azt mondta, vidd már el ezt az utálatos majmot, mert mindig csak bőg. A kicsi csak húzott engem kifelé, és nem akart visszamenni. Amikor eljöttünk, odasúgta nekem: bántott. Láttam a nyomokat a karján, az arcán. Elvittem a gyámügyre, és végül a lányom is beleegyezett, hogy nálam maradjon.
Cipő, kabát, hibajavító
Valahogy így gyűltek az anyák és a gyerekek Tündénél. Ő maga is régen elvált, bár őket sosem bántotta a lányok apja, csak csalta sokat. Egyedül sikerült ezt a házat felépíttetnie, szocpolból, az édesanyja telkén. Öccse azonban „behiteleztette” az egész ingatlant, ezért fenyegeti most őket a kilakoltatás veszélye.
Nem tudom, mi lesz – mondja Tünde. – Háromszázezerbe került volna az ügyvéd, azt nem tudtam volna összerakni. Most kell fűtésre, meg a gyerekekre. Volt, hogy nem volt cipőm, kabátom, de nekik megvettem a csokit. És mindegyiknek egyformán, mert azt itt nem lehet, hogy az egyik nagyobbat kapjon, mint a másik.
Tünde nem tudja, hogyan lesz a karácsonyuk. Van egy kis fenyőnk, azt mindig beállítom ide. Meg visszamegyek majd Jázminnak azért a sminkdobozért. Kétezerért adták, csak akkor nem volt annyim se.
Az egykor elhozott kétéves, Lili ma már ötödikbe jár, egy megilletődött kiskamasz. Sokáig csak néz minket, aztán váratlanul megölel. Most lát először. –Jó itt a mamánál – mondja, amikor beszélgetésbe elegyedünk. Kérdezem, mit szeretne karácsonyra. Hibajavítót. Meg olyan színes kihúzófilcet.
– Én kiskocsit, amibe be lehet ülni! – szól közbe a másik ötéves, Dzsami.
– Én is, én is! Elzás-traktorost! – kiabálja Jázmin.
– És te, Tünde?
– Békét. Egy kis nyugalmat nekünk.
Jázmin és Dzsamila (Fotó: Czvitkovits Judit)
Kisemberek nagy segítsége
Törteli Eszter hozott el minket ehhez a családhoz. Ők sok hasonló házban járnak Vác környékén, mindenhol, ahol úgy látják, segítségre van szükség. Nem tartoznak szervezethez, csak egy kis, magánemberekből álló segítő csoport, akik barátok, ismerősök, vállalkozók adományait közvetítik, meg persze maguk is teszik, adnak, amit tudnak. Ez nekem is jó, mert mindig emlékeztet arra, hogy legyek hálás mindenért. Amikor innen hazamész az otthonodba, rájössz, hogy neked igazából nincsenek problémáid. És tudod, egy ilyen házban sokszor nagyobb szeretet van, mint egy svábhegyi luxusvillában.
Az embereknek a legváltozatosabb dolgokra van szükségük. Tündééknél most épp a fát vágták össze, máshol tárgyadományokat várnak, sok helyen a tartós élelmiszer jön a legjobban. Holnap pedig egy olyan kisfiúhoz mennek, aki most lesz tizenkét éves, de a szüleinek nincs pénzük születésnapi tortára. Szerintem az emberek alapvetően jók, csak utat kell mutatni nekik. Ha látják a példát, akkor követik. Hihetetlen összefogásokat tudunk generálni… Tudják, hogy ha nekünk adják, az jó helyre kerül.
Eszter a lányokkal (Fotó: Czvitkovits Judit)
Az erőszak vége
Eszter civilben egy egyenruhás testület tagja (emellett coachinggal is foglalkozik, és könyveket ír). Ma meg „télapó”: környékbeli iskolákban, óvodákban oszt édességet a kicsiknek. Hihetetlen, hogy milyen életutak vannak, milyen körülmények között élnek emberek – mondja. Szerinte a titok az, hogy nem kell túl nagyot gondolni.
Ne a világon akarj segíteni! Ha mindenki csak egyvalakin segítene, máris előrébb lennénk. És nem kell sok. Egy-két jó szó is sokat jelenthet.
Nem tud „legemlékezetesebb” esetet említeni, bár azt mondja, azt nehéz elfelejteni, amikor egy kislány nem jöhetett ki a kemoterápiás kezeléséről, de nagyon szerette volna látni a mikulást, így ők mentek el hozzá. Teli tüdővel énekelte a ’hull a pelyhest’. Az üvegfalon keresztül egy hangot sem hallottunk belőle, erre mégis mindig emlékezni fogunk.
A párkapcsolati erőszakkal – amiről fent írtunk – Eszter a munkája során is találkozik. Rengeteg ember életét teszi tönkre egy ilyen élethelyzet, és nehéz megszabadulni belőle – véli. Ha belegondolunk… hajnal háromkor kisgyerekekkel, gyesen… mi hova indulnánk? Ha nincs mondjuk egy rokon, aki segít, annyi a reakciójuk, hogy mi mondtuk, hogy ne legyél vele… Az anyaotthonok tele vannak, albérletet kifizetni semmi esély.
Törteli Eszter (Fotó: Czvitkovits Judit)
Az elhelyezés csak az egyik kérdés, a másik a veszély megszüntetése, a hatékony távoltartás, és hosszú távon a megelőzés lenne. Eszter szerint az elkövetőn is segíteni kellene, hiszen itt egy indulatkezelési problémáról van szó. Nem lehet mindenért a hatóságokat hibáztatni – veti közbe – hiszen nem látják, mi történik a négy fal között. Annyit tehetünk, hogy nem fordítjuk el a fejünket, ha mégis hallunk ilyenről. Sajnos a gyerekek ritkán jeleznek, pedig ők az erőszak legnagyobb vesztesei.
Eszter azt mondja, eggyel jobban megérintik ezek a sorsok, amióta maga is anya lett. Minden gyerekben elkezded a sajátodat látni. Onnantól még véletlen sem nézel félre. Mégis… mindebből rengeteget lehet tanulni az élet szeretetéről. Hogy minden egyes napból hozd ki a legjobbat. Ne sajnáld magad, ne vesztegesd az idődet, mert nem tudod, mennyi van belőle.