Vélemény a siófoki farongálók ügyében

A keddi hírműszakom a szokásosnál is meghökkentőbb hírekkel volt tele. Egy kanadai kamasz úgy gondolta, jó ötlet, ha az 1200 éves, az UNESCO világörökség részévé nyilvánított Tósódaidzsi templom egyik faoszlopába a saját nevét vési. Túlteng az ego, ez valahol még érthető is (ha nem is megérhető) – gondoltam, de aztán jött a következő képtelenség: ismeretlen tettesek Siófokon több helyen belefúrnak a fák élő törzsébe. Van, hogy a keletkező lyukakat gázolajjal le is öntik.

Már többször is előfordult fabántalmazás a parton: a polgármester szerint kisebb fákat gyakran fűrészeltek vagy rongáltak meg vegyi anyaggal az elkövetők. Korábban mi is írtunk arról, hogy sorra száradtak ki a siófoki fák, miután a partra zúduló embertömeg televizelte a tövüket, vagy úgy gondolta, jó poén gallyakat letördelni.

Nemcsak Siófokon fordult elő hasonló eset: tavaly Csopakon fűrészelt körbe valaki egy 80 éves tölgyfát ismeretlen okokból, 25 milliós kárt okozva ezzel, ugyanabban az évben pedig egy idős asszony esett neki láncfűrésszel egy gyönyörű tiszafának Nagykőrösön, csak mert nem tudta tőle kukkolni a buszmegállóban várakozó embereket. Ez csak két példa: nyilvánvaló, hogy mindenki tud legalább egyet hozni a saját közvetlen környezetéből is.

Az nlc olvasói is felháborodtak a tegnapi híren. Többen megpróbáltak indítékot keresni, mondván, biztos valakit zavartak a fák a kilátásban, esetleg a területre pályáznak, és így akarnak nyomást gyakorolni. Sokan voltak olyanok is, akik a szemet szemért elv alapján, szigorú megtorlásban részesítették volna az elkövetőket – azért reméljük, csak elméletben:

„Járőrök kellenek, sokkolóval! Meg tökön rúgással!!”

„Megérdemelné, aki csinálta, hogy a tűző napon süljön ki a zsírja, és párologjon el belőle a nedvesség, és ne találjon egy árnyékos fát, ami alá behúzódhat.”

Persze többen voltak, akik kevésbé középkorias megoldásról írtak: „több térfigyelő kamera talán javítana a helyzeten” – javasolták, bár a siófoki polgármester szerint ez nem jelent megoldást, ugyanis a vandálok ügyelnek arra, hogy eltakarják az arcukat.

Mások edukálnának:

„Egy fa 4 embernek termel oxigént és legalább 4 fokkal mérsékeli az érzékelhető hőmérsékletet a lombja alatt.”

És persze az elmaradhatatlan „a világ megérett a pusztulásra” kommentek is megérkeztek.

A „Peti <3 Mari” karcolatokból is elég volt!

Sokan úgy vélik, hogy egyébként az ártatlannak tűnő „itt jártam 1992” vagy a „szeretlek Mari” karcolatok is vandalizmusnak számítanak a fán, és ennek a meggyőződésnek van is alapja. A fákon végzett bevésés gombák és kártevők elszaporodását okozhatja, megzavarhatja a fák normál működését a fotoszintézisben. A fa kérge az emberi bőr megfelelője, amely védelmet nyújt a baktériumok, gombák és kártevők által okozott fertőzések ellen. Ha a kéregréteg eltörik, nyílt sebet hoz létre, amely lehetővé teszi a betegségek bejutását a fába, akárcsak egy vírus esetében, amely egy nyílt vágáson keresztül jut be az emberi szervezetbe. Bár ezek a fertőzések és betegségek nem ölik meg azonnal a fát, végül a halálához vezethetnek.

Sok fa föld alatti gombahálózaton keresztül kapcsolódik egymáshoz. Ezek a hálózatok olyan betegségeket terjeszthetnek, amelyek a fa kérgének faragások okozta károsodása miatt keletkeztek. A legtöbb fán a kéreg az emberi bőrhöz hasonlóan hámlik, de a heg soha nem tűnik el. Ráadásul a fa szárában vagy törzsében található két fontos érrendszer xilém (farész) és floém (háncsrész) néven ismert, amelyek vizet, cukrot és egyéb tápanyagokat szállítanak a fa különböző részeihez. Ha ez a két rendszer megsérül, a fa éhen halhat az érrendszer megzavarása miatt.

Szerelmes karcolatok egy fa kérgén (Fotó: Getty Images)

Akinek tehát nem esett volna még le, a fa is élőlény. Gondoljunk csak bele, 

Nagy valószínűséggel és finoman fogalmazva nem esne jól. Az ősi, természeti népek tudták ezt: például az ősi germán hitvilágban a fákat nagy tisztelet övezte,

Egyes kelet-afrikai népeknél a kókuszpálma elpusztítását úgy büntették, mint az anyagyilkosságot, hiszen a pálma is táplálta az embereket, mint anya a gyermekeit (vajon mit szólnának ahhoz, hogy ma már mindenbe pálmaolajat tesznek?)

De nézhetjük úgy is, hogy a fa is valakinek a tulajdona, rongálása nem igen különbözik attól, mintha graffitit fújnák a szomszéd házának a falára. Az engedély nélküli fakivágásért is büntetés jár, még a saját telkünkön belül is: ha valaki illegálisan vágja ki a fát, akkor büntetésként, a fa méretéhez képest háromszoros ültetési kötelezettsége lesz. Üzenem ezt azoknak a vidékre költözőknek is, akik „letérkövezik” a kertjüket, mert még a természetet is kontrollálni akarják, vagy mert a „tiszta udvar, rendes ház” eszméje valamiért csak műgyeppel és viacolorral képzelhető el a számukra.

A természet nem tárgy

Tűzifatörvény, fa nélküli lombkorona sétány, védett erdők kiirtása – fejétől bűzlik a hal. Mégis hogy tisztelje a nép a természetet, ha a „feljebbvalóink” is csak a szükséges rosszat látják benne?

„Mindenbe bele kell vinni a politikát?” – jönnek ilyenkor az olvasói kritikák, én meg azt mondom, amibe szükséges, abba igen.

Bár azt is gondolom, nem ez a fő ok. A legfőbb probléma az, hogy olyannyira elidegenedtünk magunktól és a természettől, hogy nem látjuk élőnek azt, csupán díszletnek, az állatok vagy a növények legfeljebb csak az ember kiszolgálójaként kapnak szerepet. Az ökopszichológia, mely a természet és az ember közötti harmónia visszaállításának lehetőségeit vizsgálja, ezt az elidegenedést a természettel kapcsolatos autizmusnak is nevezi, ami egyébként mindennel kapcsolatosan megnyilvánul, ami túlmutat az egocentrikus én szűkös keretein.

Árnyék alá menekülő emberek a keszthelyi városi strandon (Fotó: MTI/Varga György)

A szeretettel teli bánásmód hiánya nemcsak a természettel, de önmagunkkal és más emberekkel kapcsolatban is megnyilvánul. Az ősi kultúrák vagy akár a népmesék világszemléletével ellentétben a modern ember úgy gondolkodik, hogy nem része a természetnek, azon kívül, sőt afelett áll. Esetleg közönyös, mert hogy is érezhetné magát természeti embernek egy betondzsungelben?! Ráadásul gondoljunk csak bele, nem is látjuk közvetlenül természetpusztító magatartásunk következményeit, például nem szembesülünk azzal, mi lesz a kidobott ruhákkal, hova kerül a háztartási szemét, vagy mennyi fát vágnak ki ahhoz, hogy télire legyen tűzifánk. Nemcsak a természettől, de cselekedeteink konkrét következményeitől is eltávolodtunk.

Az, hogy az emberiség kollektíven bekerült ebbe a ringlispílbe, és saját érdekei mentén, az azonnali haszon reményében kizsákmányolja a természetet, még talán valahol magyarázható is tudatlansággal, rossz szokással, traumákkal, fogyasztói társadalommal stb., de a vandálkodásra nincs épeszű magyarázat, és talán nem is kell keresni. Valahol felmentjük az elkövetőket azzal, ha keresünk tettükre valamiféle indokot, és ezzel csak elkerüljük, hogy szembenézzünk a ténnyel: igenis létezik a világban puszta kegyetlenség.  

Büntetés és elterelés

Az indulatok jogosak, de meggyőződésem, hogy a hosszabb távú megoldáshoz nem a lincselés vagy a dühödt kommentelés vezet, hanem az, ha speciális programokat írnak elő az ilyen vandáloknak – például a kábítószer birtoklásért kiszabott enyhébb büntetés mintájára , és büntetőeljárás keretében, pénzbüntetés mellett úgynevezett elterelő programokban való részvételre kötelezik őket.

Külföldön már léteznek ilyen programok bántalmazóknak is, ahol a feljogosítottság-tudat megszüntetésével („nem, nincs jogod a másikat bántani”) igyekeznek szembesíteni őket tettükkel. Mindez nem felvilágosító programokat jelentene, hanem gyakorlati részvételt: 

És persze magunk felé is hajoljon a kezünk. Bár hiszek abban, hogy legtöbbünk sosem tenne ilyet, a természetkárosításnak kisebb vagy nagyobb mértékben mi is részesei vagyunk. Képesek vagyunk egész nap csak a fejünkben pörögni, koncepciókban élni, és egyáltalán nem kapcsolódni a testünkhöz vagy a körülöttünk lévő világhoz. De akkor hogyan fogjuk igazán élőnek tapasztalni önmagunkat és a körülöttünk lévő világot, és törődni vele? Öleljünk meg minél gyakrabban egy fát, és érezni fogjuk, hogy ugyanúgy áramlik a törzsében az élet, mint bennünk. Ha így teszünk, talán egyszer majd a fa is átölel minket.