„Én Markot tartottam életben, a többieknek pedig engem kellett”

Történelmi életmentésben vettek részt magyar barlangi mentők múlt héten Törökországban. A felkészülésről, a lent töltött napokról, a mentés kritikus pontjairól Dr. Nagy Dénes Ákos orvosszakmai vezetőt, továbbá Dr. Zádor Zsófia barlangi mentőorvost kérdeztük, aki ezer méter mélyen egy rögtönzött intenzív osztályos ellátópont segítségével mentette meg egy bajba jutott kutató életét.

Szászi Csenge

2023. Szeptember 20.

Nem túlzás azt mondani, hogy az elmúlt egy hétben egy egész világ izgult a törökországi Morca-barlangban ragadt amerikai kutatóért, Mark Dickey-ért. A barlangkutató, aki épp egy nemzetközi expedíción vett részt, már napok óta 1276 méteres mélységben tartózkodott, amikor görcsös hasi fájdalmai lettek és vért hányt. Visszavonult az 1040 méteren lévő bivakba, amit – mivel súlyos bélrendszeri vérzése lett – már nem tudott elhagyni.

Mark segélykérésére az elsők között jelentkezett a magyar mentőcsapat is, akik 29 fővel képviseltették magukat az összesen 182 barlangi mentőt számláló, nemzetközi mentőalakulatban.

A következő több mint egy hétben emberfeletti teljesítményt vittek véghez: a mélységet, illetve a kritikus körülményeket tekintve ez volt a legbonyolultabb életmentés, amit barlangban valaha végrehajtottak.

A magyar csapat amilyen gyorsan csak tudott, a helyszínre sietett. Dr. Zádor Zsófia, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosa volt az, aki egy több mint 10 órás, ezerméteres ereszkedés után, egy rögtönzött intenzív osztályos ellátópont segítségével végül megmentette kollégája és egyben barátja életét. A mentésre való felkészülésről, illetve annak körülményeiről kérdeztük Dr. Zádor Zsófiát, illetve Dr. Nagy Dénes Ákos orvosszakmai vezetőt.

Meglepő, de a barlangászat biztonságos sport

Nagy Dénes Ákos, aki a hétköznapokban sürgősségi orvosként dolgozik, barlangi mentőorvosként is erősíti a Magyar Barlangi Mentőszolgálatot. Kezdetben barlangász volt, nem sokkal később pedig az orvosi egyetemet is elvégezte, így szinte magától értetődő volt, hogy orvosként is erősíti majd a csapatot. A szakembert a mentési körülmények mellett arról is kérdeztem, vajon milyen gyakran riasztják őket hasonló extrém esetekhez. Elmondása alapján a barlangászat egy nagyon biztonságos sport. Hozzátette, hogy ez meglepő lehet, de extrém ritkák a barlangász balesetek, a komoly esetek meg végképp a magyar barlangászatban. Igazán komoly baleset az elmúlt 18 évben nem volt.

A szakértő szerint mindez leginkább a barlangi oktatási rendszernek köszönhető, hiszen ahhoz, hogy valaki barlangász lehessen, soklépcsős procedúrát kell végigjárnia, amihez nem mellesleg komoly technikai képzés is társul. Elmondta azt is, a barlangi búvárkodás teljesen más kategóriába tartozik – ott eltérő veszélyekkel kell a túrázóknak szembenéznie.

Mivel biztonságos sportról van szó, a riasztásaik többségét az olyan minor sérülések merítik ki, mint például például egy kificamodott boka, vagy egy kiugrott váll.

Ezzel Zádor Zsófia is egyetért, aki még az egyetem alatt kezdett el barlangászni, majd 2015-ben immár orvosként csatlakozott a mentőcsapathoz. Lapunknak elmesélte, hogy a mentéseken igyekszik részt venni, azonban ezek ritkábban fordulnak elő.

Nagy Dénes azt meséli, az amerikai barlangkutató még szeptember elsején lett rosszul. Hozzá szeptember 2-án futott be a segítségkérés Dickey barlangász társától, Jessicától, aki szintén részt vett az expedícióban, és aki emberfeletti teljesítménnyel, alig 13-14 óra alatt jutott fel a felszínre, hogy térerőt szerezzen a segítségkéréshez.

Jessica éjfél magasságában hívott fel, amit először nem is sikerült fogadni, hiszen mindenki aludt, nem számítottunk arra, hogy külföldről segítséget kérnek

– mesélte.

Másnapra Dénes kézbe vette a mentés nemzetközi koordinációját, összeállítottak egy orvoscsapatot, illetve gondoskodtak arról is, hogy a helyszínen elegendő mennyiségű vér, gyógyszer, illetve élelem legyen majd, hiszen kint már szinte egyáltalán nem volt kommunikációs lehetőség.

dr. Zádor Zsófia (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

„Harmadikán ment ki az első csapatunk, Zádor doktornő, illetve még három barlangi mentő. Ők vitték ki az orvosi eszközöket, továbbá egy minimális felszerelést maguknak. Az ő feladatuk első körben az volt, hogy minél gyorsabban és minél hamarabb leérjenek, és stabilizálják Mark állapotát – tette hozzá.

Ezt követően érkezett ki a második csapat további öt barlangi mentővel azért, hogy kiegészítsék az első csapat tábori felszerelését.. Az orvos elárulta, a törökországi mentés kapcsán az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy az első csapatról az indulást követően három napig nem kaptak híreket. Nem tudták, mi történik velük, se azt, mire van szükségük.

A barlangi telefon csak 500 méteres mélységig volt lehúzva, a táborhely viszont 1000 méter mélyen volt. A kommunikáció futárokkal zajlott: ők mentek fel a telefonhoz, ám egy ilyen kör megtétele nagyjából 22 óráig tartott.

„További nehézséget jelentett, hogy nem tudtam, mikor érkeznek majd a mentőcsapatok. Vagyis, hogy mikor fog tudni egyáltalán elindulni a hordágy kifelé. Ahogy az sem volt egyértelmű, milyen összetételű csapatok érkeznek majd – meséli Zádor Zsófia, majd hozzáteszi, külön kihívás volt az orvosi felszerelések beszerzése is. Ha újabbakat kértem volna, akkor tudtam, hogy az információ másfél nap, mire kiutazik a felszínre, de az is plusz idő lehet, mire beszerzik. Így körülbelül három nap alatt érkezett volna meg számomra, ha hiányoltam volna valamit. Addigra szerencsére engem leváltottak, tehát, amiket leküldtek az addigi információk alapján, abból tudtam dolgozni, ez pedig elégséges volt az ellátáshoz” – árulta el Zádor Zsófia.

A Morca-barlang bejárata (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

Ereszkedés a sötét ismeretlenbe

Ilyen extrém helyzetekre gyakorlatilag lehetetlen felkészülni, hiszen senki nem tudhatja előre, mi vár majd rá ilyen mélységben. A törökországi mentés során a helyzetet tovább nehezítette, hogy Mark állapota – információk hiányában – az orvoscsapat előtt az indulás pillanatáig rejtély volt. Zádor doktornő mindezek ellenére igyekezett olyan felkészülten érkezni, amennyire csak tudott, ez pedig később lelkileg is nagy segítség volt számára, hiszen mint kiderült, ez volt az első nagyobb volumenű mentése.

„A terápiás tervek elkészítéséhez felvettem a kapcsolatot a magyar orvoscsapat tagjaival, illetve ők segédkeztek a gyógyszerek összekészítésében is. Emellett felvettem a kapcsolatot egy olyan barlangjáróval is, aki korábban már járt a barlangban – magyarázza a doktornő. Szerencsére a fiatalember tudott segíteni térképekkel, elmesélte, mire lehet számítani, milyen felszereléssel készüljek, ennek mentén át is alakítottam egy kicsit a ruházatomat” – nyilatkozta a doktornő.

Bivaksátor (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

Zádor Zsófia beszélt arról is, hogy az amúgy sem egyszerű helyzetüket tovább bonyolította, hogy a vérkészítmények, illetve gyógyszerek nem érkeztek meg időben, de nem tudta azt sem pontosan, milyen állapotban lesz majd megérkezésükkor a bajba jutott barlangkutató.

Nem tudtam biztosra, hogy mi vár lent, mivel az utolsó információ, ami rendelkezésemre állt, az vasárnap reggeli volt. Hétfőn reggel indultunk el lefelé, de még akkor sem tudtam, hogy milyen állapotban van Mark, úgyhogy eléggé izgultam, hogy mi fog várni odalent

Mark egészségügyi állapotáról ekkor még csak feltételezések születtek, továbbá az sem volt biztos, milyen betegsége van. Csak a lent elvégzett vizsgálatok után igazolódott be, hogy valóban vérző gyomorfekélye volt.

Mark Dickey (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

Nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megterhelő volt a mentés

Az ezer méter mélyen elhelyezkedő bivakba való lejutás már önmagában is embert próbáló feladat volt, hiszen csak a leereszkedés 12-13 órába telt, és a magyar csapat ez idő alatt mindössze egyszer állt meg pihenni – egyetlen órára.

„A mélypont az volt, hogy az ott tartózkodásom alatt, illetve, már amikor haladtunk lefelé, volt egy kis vállfájdalmam. Valószínűleg amikor a felszerelést emeltük, akkor egy ponton beállt a vállam. Kicsit kellemetlen volt, amikor a srácoknak segíteni kellett a csomagokat átadni, és bizonyos szűkületekben eléggé fájt. Plusz tudtam, hogy meg fog jönni a menstruációm, ami meg is történt odalent. Ez görcsölésekkel járt, úgyhogy erre is felkészültem gyógyszerekkel, illetve a szükséges eszközökkel” – mondta.

A doktornő a barlangban töltött idő alatt sokszor mindössze 2-3 órákat tudott aludni, és azt is csak akkor, amikor mindenki más ébren volt, hogy tudjanak figyelni a kutató állapotára.

A mentés legnehezebb pontja

A bivakba való megérkezés után, másnap Marknak rögtön transzfúzióra volt szüksége, ami után javult is az állapota. Zádor Zsófia azt mondja, a mentés legkritikusabb pontja ezután következett –- Mark keringése ugyanis összeomlott.

„Egyedüli orvosként voltam lent és bár négy másik barlangkutató is a közelben volt, és valamennyire tudtak is segíteni, az ellátást egyedül kellett csinálnom. Mindent gyorsan, egymás után kellett csinálni és amennyire tudtam, szépen, higgadtan alkalmaztam a terápiákat. Szerencsére viszonylag gyorsan stabilizálni tudtam így a keringését, de meglehetősen feszült helyzet volt, ahol egyből kellett cselekedni.”

Transzfúzió -1.000 méteren (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

Nagy Dénes, aki orvosszakmai vezetőként itthonról követte az eseményeket és koordinálta a mentést, ezen a ponton azt is elmondta, a sérült újbóli rosszulléte számos kérdést vetett fel. Mivel a mentés megkezdése előtt három napon keresztül stabil volt a beteg, úgy gondolták, hogy egy könnyített mentőtechnikával, hordágy nélkül próbálják meg őt felszínre hozni, ám az állapotváltozása végül mindent felülírt.

Ott mindenki egy kicsit megállt és elgondolkodtunk rajta, hogy akkor ez hogyan is fog alakulni, illetve hogyan lehet ezt jól megoldani. Akkor született meg a döntés, hogy mindenképpen hordágyas mentésre lesz szükség, hiszen nem tudunk egyszerűsíteni a feladaton. Szerintem ez volt a mentésnek talán a legnehezebb pontja

– fűzte hozzá.

Azon túl, hogy a barlangkutató ismét kritikus állapotban volt, a hordágyas mentés jelentősen megnövelte a mentés hosszát is – hiszen hordággyal sokkal nehezebb volt átjutni bizonyos járatokon.

A mentőcsapat végül több szakaszra, illetve különböző feladatokra osztotta szét az ezerméteres távot. Dénes azt mondja, a bolgárok sokat robbantottak a mentés során, hogy a hordágy átférhessen a legszűkebb réseken is, míg a magyarok szinte minden szakaszon aktívan segédkeztek.

A két orvos őszintén beszélt arról, különleges kihívás volt ebben az esetben, hogy itt a sérült barlangászt személyesen is ismerték. De vajon hogyan lehet ellátni egy olyan sérültet, aki az ismerősünk, esetleg barátunk?

Nagy Dénes azt mondja, a szakmai protokollok és az irányelvek ilyenkor segítségükre vannak, ezeket ugyanis úgy találták ki, hogy egyéni tényezők ne befolyásolják az ellátást. Ha mégis ilyen helyzetbe kerülnek, a legtöbben függetlenül, objektíven igyekeznek dönteni, a legjobb tudásuknak megfelelően. Ettől függetlenül Dénes úgy látja, ha ismerős, vagy barát a páciens, akkor:

Sokszor fel lehet fedezni, hogy az ember köt olyan kompromisszumokat, amiket lehet, hogy máskor nem kötne, de ezeket amennyire csak tudjuk, próbáljuk kerülni.

Zádor doktornő azt mondja, az, hogy egy barátja életéért kellett küzdenie abban a török barlangban, kezdetben kicsit meg is rémítette. „Ahogy készültem rá, azért jobban meg voltam ijedve, mintha egy idegen lenne ott. De előnye is volt, mert nagyon jól tudtunk egymással kommunikálni. Ilyen szempontból örültem, hogy ő van ott, mert végig tudtuk tartani egymásban a lelket és rengeteget beszélgettünk”

Az orvoscsoport egy része (Fotó: Berentés Ágnes/Magyar Barlangi Mentőszolgálat)

És bár Zsófia gyakorlatilag szinte egyedül tartotta életben a betegét, közben rengeteg segítséget és támogatást kapott az őt körülvevő barlangi mentőteam tagjaitól:

Mondtam is nekik, hogy én Markot tartom életben, nekik pedig engem kell életben tartaniuk

A sikeres mentés után sincs idő a pihenésre

Az egyhetes mentőakció fizikailag, illetve mentálisan is rendkívül kimerítette a résztvevők szervezetét, azonban pihenésre még a hazatéréskor sem volt túl sok idő. Nagy Dénes szerint mivel a barlangi mentőszolgálat egy önkéntes rendszeren alapul, erre az időre mindenki annyi szabadságot kénytelen kivenni, amennyit a munkáltatója engedélyez. Úgy tudja, hogy Zádor doktornő hazatérése után pár nappal már a Balassagyarmati Kórházban ügyelt.

„Azt gondolom, a csapatra ráfért volna, hogy kapjanak egy egyhetes szünetet, tekintettel arra, hogy éjjel-nappal dolgoztak Törökországban. Tény viszont, hogy senkinek sem a barlangi mentés a pénzkeresete, és végül mindenkinek vissza kellett mennie dolgozni a megélhetésért.”

„A tegnapi, illetve a mai napon is próbáltam többnyire pihengetni, de ma már voltam a Külügyminisztériumban, nem olyan régen pedig egy másik interjút is adtam. Szombaton ügyeltem, úgyhogy a vasárnap szólt a mosásról, meg az alvásról, már amennyire sikerült” – válaszolta Zádor Zsófia arra a kérdésünkre, mivel töltötte a hazaérkezés utáni napokat. Őszintén elárulta azt is, mi volt az első, amit hazatértekor csinált:

Lezuhanyoztam! – mesélte gondolkodás nélkül.