Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Távkapcsolat - meséljetek!
Torolt_felhasznalo_554422
Létrehozva: 2006. október 26. 19:10
Sziasztok!
Tudom, minden eset egyedi, mindenki másként éli meg... De jó volna olvasni a véleményeteket, tapasztalataitokat, több szem többet lát. Éltetek már távkapcsolatban? Mármint olyan igaziban, ahol tényleg nagy a távolság. Hogyan éltétek meg? Mi volt a legnehezebb benne? Megérte?
Épp egy ilyen körvonalazódik nálam és erősen gondolkodom, hogy érdemes-e... A szívem meg az eszem harcol, ugyebár 
Sziasztok!
Azért írom le a történetünket, mert higgyétek el, hogy létezik távkapcsolat, sőt, van akinél csak ez jön be. Azt szoktam a mi esetünkre mondani, hogy: az Isten is így teremtette a kapcsolatunkat; így kezdődött, lehet, hogy így is ér véget)
A férjemmel idestova 11 éve vagyunk házasok.
A szerelmünk is nagyon rögös volt, hiszen féléves ismeretség (és őrült szerelem) közepette kiutasították az országból (akkor még minden hónapban bélyegeztetni kellett a határon, s ő ezt egy alkalommal elmulasztotta). Gondolhatjátok, mit éltem/éltünk át!!! Úgy éreztem magam, mint Júlia, amkor Rómeót száműzték Mantovába.
Sokat sírtam, persze levelezgettünk, 3 havonta találkoztunk (csak Aradon), szóval már így utólag visszatekintve nagyon romantikus volt (egy barátnőm akkor meg is jegyezte: de gyönyörű, romantikus szerelem). Na, én ezt nem kívántam senkinek akkor. Nem ölelhettem meg, nem csókolhattam azt, akit a legjobban szerettem, szóval szörnyű volt.
Közben folyamatosan azon dolgoztam, hogy kiderítsem, miként lehetünk újra együtt, immár örökre. Az egyik találkozásunk legszebb éjszakáján terhes lettem. (Gyönyörű fiam született, igazi szerelemgyerek!) Innen már szinte egyenes út vezetett az összekerüléshez: házasságkötés, gyerek, majd később lakás is lett, stb.
Kb. 3 éves házasok lehettünk, amikor az én kedves párom a munkahelyi "jó" társaság hatására jelszót váltott: "kocsma után első a család". Állandóan panaszkodott a kevés keresetére és azt a keveset is inkább eljátszotta. Egyszóval a romantika és a boldogság pár év alatt szertefoszlott. Rengeteget veszekedtünk. Én pedig ismét nagyon szormorú voltam. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbál külföldön dolgozni. Tudom én, hogy bántotta az, hogy csak egy "napszámos" volt, meg hogy keveset keresett, de ez még nem jogosítja fel a veszekedésre.
2006. szeptemberében el is ment Írországba. Azóta felújítottuk a kis házikónkat, félre is tudtunk tenni, most egy új ház vásárlásán gondolkodunk, mivel Dani már nagy ahhoz, hogy velünk egy szobában legyen.
És - mivel ritkán találkozun - (évente 3-szor) a távolság ismét megszépítette a kapcsolatunkat! Naponta hív, amikor pedig itthon van (kb. 2 hét) nagyon szeretjük egymást. Nincs veszekedés, együtt megyünk vásárolni, együtt tervezzük a jövőt.
Ezért is szoktam mondogatni, hogy az Isten is így teremtette a mi kapcsolatunkat, hogy csak így érezzük jól magunkat. Ritkán találkozunk, de akkor ég a szerelem! Megint találunk egymásban újat, érdekeset.
Ez az én történetem és véleményem a távkapcsolatról. A miénk - úgy tűnik - csak így működik. De működik!!
Ameddig mindketten egyformán "lelkesedtek" a másikért addig nincs gond, és szerintem ez segít az egymás nélkül töltött idő túlélésében! Ja, és ne úgy gondolkodj, hogy meg kell szenvedned, mert akkor tényleg szenvedés lesz belőle!
Sziasztok,
láttam, hogy régen nem írt ide senki, de gondoltam, ideírom a bánatom
megtaláltam az igazit, de nagyon messze tanul tőlem és még elég sokáig... Sajnos másik kontinens, így nem tudunk havonta találkozni, legközelebb nyáron látom.Már egy félévet kibírtunk, de annyira jó volt az együtt töltött idő karácsonykor, hogy most csak nézek magam elé és sírok, hogy miért nincs itt velem..Közben meg tényleg ő az igazi, imádjuk egymást és tudjuk, hogy kibírjuk...Nincs valami tippetek, hogy lehet lekötni magam, hogy ne maradjon időm gondolkozni??? főleg a hétvégék rosszak, mikor mindenki más magánéletet él...
Nos, az én sztorim röviden: A neten ismerkedtünk meg, de alig egy óra chat után már megengedtem, hogy felhívjon, megbeszélni az első randit.
Az első randi végén elcsattant az első bátortalan csók, illetve a nagy kérdés: A korkülönbség (másfél évvel fiatalabb nálam) és a távolság (108 km, de mindkettőnknek van kocsija, csak ő gyakorlottabb vezető) ellenére bevállaljuk? Ő mondta ki hogy igen, nekem kellett egy kis idő, hogy meggyőzzön. De sikerült neki! Júl. 6-án jöttünk össze, azóta két hétvége kivételével minden hétvégén együtt voltunk.
Komolyabb tervek is vannak, de nem egyszerű. Ő még a szüleivel lakik, de a munkahelyén és a szűk családon kívül más nem köti ahhoz a városhoz (katonacsaládból származik, sokat költözött). Nekem már van saját lakásom, születésem óta ebben a városban élek, még a koli is kimaradt az életemből, minden és sok mindenki ideköt, viszont olyan a munkám, hogy bárhol el tudok helyezkedni.
No de soha nagyobb baj ne legyen! December 6-án már 5 hónaposak leszünk, alig várjuk az első közös karácsonyt, aztán az első közös nyaralást, és a szülei már nagyon meg szeretnének ismerni (én már bemutattam anyuéknak).
Bocs, de ennyire lett "rövid"!
Saját tapasztalat alapján szerintem akkor éri csak meg, ha valóban összeilletek, mindkettőtök elég türelmes, van pénzetek a távol töltött időben normálisan kapcsolatot tartani (nem mellékes pl a telefonszámla, bár talán az internet miatt egyszerűbb), meg persze kibírható időnként elutazni egymáshoz. Persze aztán szükség lesz arra is, hogy tervezzétek a közös jövőt egy helyen, aminek az érdekében vagy mindkettőtöknek vagy legalább egyikőtöknek fel kell adnia a jelenlegi egzisztenciáját, barátait.