Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Létrehozva: 2014. szeptember 8. 10:37
Tapasztalataim szerint a fogyatékkal élő gyerekek anyukái egyáltalán nem olyan mimózalelkek, mint ahogyan gyakran gondolják róluk. Nem omlanak össze zokogva, ha valaki megkérdezi tőlük, mi a baja a gyereknek, miért nem tud járni, miért viselkedik furcsán. Ám van egy téma, ami kivétel nélkül mindegyiket felháborítja. Ha valaki odaveti nekik, mindez az ő hibájuk: miért is kellett bevállalniuk ezt a gyereket.
Nők Lapja Café: Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Nők Lapja Café: Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Ahogyan az is rizikó, hogy elveteted a magzatot, akire azt mondják, hogy beteg. Én őszintén szólva még azt sem hiszem, hogy 99%-ra meg tudják mondani, hogy gond lesz, vagy ha igen, akkor mekkora. Mert rengeteg olyan esetről hallani, amikor tévedtek. Vagy akkor, amikor egészségesen megszületett a baba, vagy amikor már késő, elvégezték az "abortuszt" mondjuk 20 hetesen, és az amúgy egészséges, de koraszülött baba meghal a tévedés miatt.
Ha ELŐRE TUDOD, hogy egy olyan gyermeket hozol a világra, aki élete végéig másokra lesz utalva, akkor előre KELL legyen koncepció!
Normál esetben is van valamiféle koncepció, ha valaki felelősen gondolkodik a gyerekvállalással kapcsolatban. Nyilván minden eshetőségre nem lehet felkészülni, de lásd már be, hogy nem ugyanaz a katagória, ha van mondjuk 2 % esély arra, hogy minden a lehető legrosszabbul alakul, vagy ha 100%-ig biztos, hogy segítség nélkül az a gyerek nem fog a lehetőségeihez képest sem harmonikus, nyugalmas, boldog életet élni.
Csak úgy tudsz felelősségteljes döntést hozni, ha a tények ismeretében (és ez nagyon fontos) tudod, hogy mi mindennel kell majd megbirkóznod életed során.
Úgy nehéz koncepciót felállítani, hogy nem tudod milyen helyzetre/helyzetekre kellene. Mindenre úgysem lehet.
Ha van egy terved, mert tudod mire kell felkészülni, ott is adódhatnak olyan előre nem látható problémák, amikre nem voltál felkészülve és hirtelen kell megoldást találni, de ha eleve ismered a problémát, akkor nem az a minimum, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozd ki a dologból?
Ezért ijesztő számomra az a gondolkodásmód, hogy majd aktuálisan megoldunk minden problémát VALAHOGY, ami felmerül.
Hol írtam én, hogy megtartanám a down-os babát? Pont hogy azt írtam, hogy nem biztos, hogy megtartanám, csak nem mondanám azt, hogy az ő érdekében vetetem el, mert nem tudhatom előre, hogy mi az ő érdeke. Ha nem tartanánk meg, akkor a saját helyzetünket megkönnyítendő vetetnénk el.
Én csak azt mondtam, ne nevezzük már egoistának, önzőnek, szaranyának azt, aki így is bevállalja a babát. De kezdem már papagájnak érezni magam, állandóan ezt ismételgetem és senki nem akarja megérteni.
Amúgy az is elgondolkodtató, vagy legalábbis én kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy mi a helyzet azzal, hogy tulajdonképpen soha nem tudják biztosra mondani, hogy a baba sérült, és a sérülés milyen mértékű.
Mi is ismerünk egy házaspárt, ahol azt mondták a magzatra, hogy súlyosan vízfejű, valószínűleg nem fog élni 1 hetet sem, de ha mégis életben marad, kb egy szobanövény értelmi szintjén fog vegetálni egész életében. A szülők iszonyúan összetörtek, de megtartották a babát, mert az abortusz ellenkezik az elveikkel, az anya végigsírta a terhességét. Aztán megszületett a "vízfejű" baba, egy makkegészséges, gyönyörű (ám újszülött korban kissé nagyfejű) gyerek, most kezdi az iskolát, okos, szép, talpraesett kislány. És már a feje is normál méretű :) Nos az ilyen esetekről mit gondoltok?
Te egy nagyon zárt világban élsz. Úgy teszel, mintha egy beteg gyermek felnevelése, vagy épp élethosszig tartó gondozása csupán a család önzetlenségének a kérdése lenne.
Pont annyi idős vagy mint a keresztfiam, aki még úgy született, hogy a nővéremék nálunk laktak. Akkor a nyolcvanas években nem volt gond, ha egy szülő öreg és ápolni kell, édesanyám elment a körzeti orvoshoz, adott neki pénzt, meg vitt 2 hízott kacsát és hónapokig lehetett táppénzen. Ápolta a nagymamát, aztán visszament szépen dolgozni. De ugyanez volt mikor az unokája beteg lett, mama ment táppénzre, a nővérem meg dolgozni. Mindezt önzetlenül tette, mert akkoriban MEGTEHETTE, nem járt semmiféle következménnyel. Ma ki teheti ezt meg? Senki!!!
Azt írod, te simán bevállalnád a down szindrómás gyereket, de már ne haragudj, de te ezt más kontójára tennéd, ami nem önzetlenség, hanem önzőség.
de igen, így, ahogy írod, az észnek kell(ene) dönteni a szív felett.
A többiek pedig, akik csak messziről láttak ilyesmit, vagy akár közelről, munkahelyen vagy rokonoknál, azok szerintem kevésbé tudják, mert nem élnek benne, csak az elképzeléseik és az előítéleteik alapján formálnak véleményt.
Ezért szerintem elég visszás az, amikor a kívülállók akarják megmondani a többieknek, hogy neked és a gyerekednek márpedig borzasztó életetek van, ne merészeljétek azt mondani, hogy a nehézségeitek ellenére is képesek vagytok boldogok lenni, mert mi, akik már láttunk ilyet messziről, jobban tudjuk, hogy ti, akik benne éltek, mit is éreztek.
"Édes szívem", miért kell ez a kötözködős, beszólogatós hangnem? Miért nem lehet kulturáltan vitatkozni? Azt hiszed, többet érnek a szavaid, ha agresszívan csomagolod őket? Nos nem így van, inkább az ellenkezője az igaz.
Az a baj hogy csak fekete vagy feher letezik igazandibol a hsz-kben. Es sehol semmi közeledes.
Pedig az eseteket soha nem lehet fekete vagy feher csoportba osztani.
Amit meg ereztem, az ahogy mintha magukat igazolnak azok akik serült gyerekeket nevelnek. Bizonygatjak, hogy de milyen jo is, es milyen boldogok. Annyira eröszakosan, hogy az mar visszatetszö.
Sajnos valamiben mindig dönteni. Es vannak döntesek, amiket az ember a szivevel hoz, van, amit a fejevel. A ketfele döntest pedig nem lenne szabad összekeverni.
Ha valaki gyereket szeretne, az a sziv döntese, es persze hogy mindenki egeszseges gyereket szeretne.
HA viszont kiderül, hogy a gyerek fogyatekos, akkor ott a fejjel kell dönteni. Bizony.
Addig ugyanis amit en elek, a gyerekemnek mindene meglesz, amit meg tudook adni. de Ha en mar nem leszek, akkor is megkap mindent? Ez mar hosszu tav. Azt mondani, vannak masok is a csaladban, akik atveszik a helyemet, megkerdeztek a csaladtagokat, hogy ök mit szolnak hozza? Meg MIELÖTT megszületik a beteg baba?
AKik beteg gyereket nevelnek, kikerik maguknak, ha fikazzak öket. De ök azok akik melyen kritizaljak azokat, akik azt mondjak, hoy ök nem tudnanak igy elni, es inkabb elvetetnek egy tudottan beteg magzatot.
Biztos, hogy nektek annyira jo, annyira boldogok vagytok? Vagy csak magatoknak is bizonygatjatok, hogy jaj de jo nekünk?
Itt vagyok, kövezhettek, addig a többiek pihennek.
Nem véletlenül kérdeztem, amit kérdeztem.
Nézd, én máshogyan vélekedek az anyaméhben való életről. Én azt gondolom, hogy egy magzanak az anya testén keresztül működnek az életfunkciói.
Egy 16-20 hetes magzat önálló életre alkalmatlan. Konkrétan a legalapvetőbb dologra, a légzésre képtelen.
Számomra erős az a kijelentés, hogy ha nem szülöm meg, akkor megölöm.
"Valóban nem betegíted meg a gyerekedet, te "csak" egy betegséget hívsz életre."
Amikor életre hívom, akkor még nem tudom, hogy beteg lesz. Amikor döntenem kell az életéről, akkor már rég "életre van hívva".
"Nem tudom mitől lenne önzetlenebb dolog az, hogy TE eldöntöd, hogy élje le betegen az életét úgy, ahogyan azt TE jónak látod és a saját hited szerint TE eldöntöd, hogy az neki így jó, mint az abortusz."
Nem tudom mitől önzetlenebb dolog az, hogy TE halálra ítéled, TE eldöntöd, hogy az élete nem érne semmit, hogy TE eldöntöd, hogy neki biztosan rossz lesz és nem akar majd élni.
Az ilyen jellegű kérdésekre általában az a válasz, hogy de hát bárkivel, bármikor történhet bármi. Nos igen, de arra nem lehet felkészülni és ez lényeges szempont.
De ha az ember tudja, hogy beteg gyermeket fog a világra hozni, arra fel kellene készülni HOSSZÚTÁVON is. Na, erre nincs koncepció és ez ijesztő.
Legalábbis az itt megszólalók között.
Nem tudom mitől lenne önzetlenebb dolog az, hogy TE eldöntöd, hogy élje le betegen az életét úgy, ahogyan azt TE jónak látod és a saját hited szerint TE eldöntöd, hogy az neki így jó, mint az abortusz.
Nem is én hoztam fel a vak példát, mert hülye példa.
Van az a határ, amikor emberek azt mondják, hogy ez már nem fér bele...
Szóval sok mindentől függ, de az nagyon sokat nyom a latban, hogy a szülők hozzáállása milyen. Aki csak a problémát, a kezeléseket, az anyagi és lelki gondokat látja a gyerekében, az a gyerek nagy valószínűséggel nem fogja szeretni önmagát, sem a világot, és mivel azt látja, hogy a környezete csak szánakozni tud rajta, ezért ő is csak önsajnálatot fog érezni saját maga iránt.
Arra céloztam csak, hogy ahogy renovo is írta, az egészséges emberek általában el sem tudják képzelni, hogy milyen az élet egy fogyatékkal. Azt gondolják, hogy az ilyen ember élete csupa kín és szenvedés. Legyen az mozgáskorlátozottság, látás, vagy hallás sérültség, down-kór stb. Én csak a mozgáskorlátozottságról tudok nyilatkozni, na meg arról, hogy milyen az, amikor folyamatosan másra vagy utalva. Nos, nagyon nem úgy működik ez, ahogy az emberek elképzelik. Nem kesergek az állapotomon egész nap, eszembe sem jut, hiszen nekem úgymond ez a természetes, mindig így éltem. Rám is igaz, amivel kapcsolatban ti hitetlenkedtek, hogy így lehet: mivel soha nem tudtam járni, konkrétan nem tudom, hogy miről maradok le, csak elképzelni tudom. Igazából örülök neki, hogy mindig is így volt, nem pedig egy baleset következtében lettem mozgássérült mondjuk kamaszként, mert az ezerszer rosszabb lett volna. Nem csak ezen problémázok állandóan, vagy ha igen, nem úgy, ahogyan azt ti elképzelitek. Pl. mostanában azon problémázok, hogy ha megszakadok se tudok lefogyni annyira, hogy belepréseljem a nagy hátsóm a kedvenc farmeromba, és milyen jó lenne, mennyivel könnyebb lehetne, ha elmehetnék futni/edzeni, mint más normális ember, mindjárt nem kéne annyit sanyargatnom magam. Szóval érted, ha úgy tetszik nekem is olyan hétköznapi problémáim vannak, mint bárki másnak, csak más nézőpontból :)
Persze ha hirtelen találnának gyógymódot a betegségemre, akkor nem mondanám, hogy köszi, nem kell, jó így nekem. A betegségem nem jó, ez egy probléma, nem is kicsi. De nem is akkora, hogy emiatt úgy érezzem, hogy nem kellett volna megszületnem.
Igen, tudom, itt a végén nem olyan rendellenességekről beszéltek, mint pl az enyém, de közben meg olyanokat mondtok, hogy ha valaki önálló életvitelre képtelen, egy hozzátartozója segítségére van utalva (ez rám teljes mértékben igaz), az már nem lehet boldog, teljes értékű élet. Erre próbáltam csak rácáfolni.