Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Oláh János: Csak azt kerestem
Csak azt kerestem,
ami elveszett.
Nem, semmi többet,
megtalálni most már
azt szeretném,
csak ami létezett.
Kun Árpád: Búcsúnk után
Ezüst könny mossa tükörré arcodat.
Halk ünnepet tart benned a bánat.
Érintésedre megcsendülnek, feljajongnak
a tárgyak.
Körötted én a hallgatás vagyok.
Kiss Dénes: Szerelmem utolsó verse hozzád
E szerelemhez nincs közöd!
Magam akartam magamnak
Bár irántad fogantatott
Nincs rajta hatalmad.
E szerelemhez nincs közöd
nem volt és nem is lesz soha
Fénylik az idők fölött
bár gyötrő és ostoba.
E szerelemhez nincs közöd
Magamnak teremtettem
Te jársz-kelsz élőn is halott
holtan is temetetlen.
E szerelemhez nincs közöd
- bár érted sarjadott -
csak mint az árulónak
ahhoz kit föladott!
Kollár József: Szívig fehérben
Pihe-paripán tündér vágtat
milyen szép mégis elolvad
Válaszolj hová tűnt a szárnyad
Miért engeded, hogy haldokoljak.
Hová tűnt arcod az ég kékje
Látod ha fontos úgysincs válasz
El kell fogadni hull a hó
Szívig fehérben járok utánad.
Janzsó Tibor: xxx
Te is meg én is bambán bámulunk magamra
őrült az ott a szigeten?
nem integet, nem gyújt tüzet, nem ordít látva
jöttöd
s nem sír, hogy távolodsz
csak áll
talán hajód csodája bódította el
a gyönyör nézve mint feszíti vásznaid a szél
s a napsugár hogy táncol árbocaid között
csak állok
ostobán hangzik a majd legközelebb
már itt lehetnél
létezünk így szólna a szemed
s lágy meleg öledbe rejteném a testemet
Csatári András: Évforduló
Egy éve már, hogy itt maradtam,
némán-esengő mozdulatlan
gazdája után csaholó ebnek,
kit állomáson ottfelednek,
s nyüszítve ront az éjszakába,
míg szeme előtt a vonat-lámpa,
majd fáradtan rogy a sínekre,
és hazakullog megveretve.
Egy éve már, hogy messze mentél,
és nem vagyok több kóbor ebnél,
ki végigszagol minden embert,
hát hol az, aki engem nem vert?-
s csalódottan ugrik félre
rúgásra vagy rossz beszédre,
s ha földre húzza fáradtsága
belevonít az éjszakába.
Makay Ida: Csillagod föl nem kél
Az alkonyati keresztútnál
liturgia ez: némán várlak.
Seblüktetéssel megidézlek.
Boldogtalan konok varázslat.
Ünnepre terítve az asztal
Kenyered szikkad megtöretlen.
Borod alvadó vér sötétje
Csillagod föl nem kél az estben.
Az eget fölsebzik fölöttem
könyörtelen késpenge szárnyak.
Igazabb minden ércvalónál
érinthetetlen, foszló árnyad.
Bényei József: Máglya
Bújnék ma is a melleidhez,
nincs másik oltár.
Zsoltár zendült szememen
ha rámhajoltál.
Bújnék ma is sötét öledhez,
nincs máglya másik,
keresztjén lánggá nő a test
elhamvadásig.
Ne vedd el arcod árkait,
legyenek ágyam.
Karod közt hiszek valami
feltámadásban.
Ki megvígasztaltad a testem,
Áldott legyen a te neved.
Hazug voltál? Hiú? Hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nem léted fekete szörnye,
És kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatln mgányom
Többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem, halálom,
És nincs nélküled feltámadás.
Tóth Krisztina
Ősz
Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket.
Tőlem már nem, csak belőlem telik,
mindig magamban kel, hogy nézzelek.
Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.
Jáde
Álomba ringass engem zöld sziget,
Ha nem lenne, adj nekem jó szivet.
Szép arcával nézzen rám az igazság,
A napok lombjain ne nőjön soha rossz ág.
Keresve-keressen meg a béke,
Legyek a csendnek menedéke,
A nyugalomnak hadd adjak otthont gyakran,
S ne kérjek semmit, azért amit adtam.
MINT FEHÉR KŐ DERENG
Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!
Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.
Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változzál át emlékezetemmé.
(fordította: Rab Zsuzsa)
Maradj velem
Maradj még Kedves,
ölelj és szeress,
más szemében
mosolyt ne keress,
mellettem a helyed,
én vagyok ki
fogja a kezed,
csókodért imádkozom
minden éjjel,
vágyom a simogatást,
lobogó vérrel,
érints meg mélyen,
repíts a fellegekbe,
álmodjuk egymást
egy édes, őrült
szerelembe.
(2004.10.11.)
Én nem tudom...
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
Szép csöndesen
Meggyógyulok még, oly jó hűs az éj lenn.
A szívem is eláll a csönd ölében.
Meggyógyulok még, nem fáj majd az édes,
Gyönyörrel égő féltésem, ha éj lesz.
A gyöngyvirágok s jázminok felettem
Vígan virulnak majd a síri kertben.
Te tündökölsz szépen tovább a napban
És elfelejted rég, hogy elmaradtam.
A dalaim új ajkon újra zengnek
Mulandó fájást és örök szerelmet.
Folyik tovább a bús, víg földi játék,
Vagy ajkam lenn is a csókodra vár még?
Csak ennyi volt?
Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb,
be-becsukja a tündér-kék eget,
fut a patak, még egy-két szót kimond,
de nem hallom már tisztán, merre megy.
Csak fekszem itt a vízparton veled,
s nézem, amint egy vitorlát kibont
a hűlő nap s hangtalan ellebeg,
bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt. -
Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán,
egy délelőtt, egy lanyha délután,
s az útra már az alkony árnya ing?
Csak ennyi volt?... Csak ennyi? Homlokom
elfeketül... De réteken, lombokon
örökre ott ragyognak álmaink!
Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.
Gyóni Géza
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán... Majthényi Flóra
Vörösmarty Mihály: Ábránd
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Hol vagytok régi játszótársak?
Elfogytak a versek?
Látatlan látlak
Folyó köveit
Kaviccsá mossa
Fakuló évek nyomát tapossa
Apróra hullik a messzi távol
Látatlan látlak, lehetsz te bárhol
A parton állok
Alattam homok
Hullámzó emlék, elmosott nyomok
Új érzéseket a nap sem másol
Látatlan látlak, lehetsz te bárhol
Merengve nézem
Sétáló párok
Gesztenyés alatt most is rád várok
Unottan perdül levél a fáról
Látatlan látlak, lehetsz te bárhol
Gyengéd érintés
Átölel karod
Vágyó pillantás, Te is akarod
Érezlek most is, hívlak a mából
Látatlan látlak, lehetsz te bárhol
Minden
Valahol a város felett
Kinyitod a szemed
Látod?
Azok a virágok
Azok a picinyke
Fájó szilánkok
Ahogy most melletted állok
Érinthetetlen?
A csodára várok
Vagy a halálra?
És belém hasít minden
Csóktalan éjjel
Minden
Szánalmas mondat
Elveszett mozdulat
Minden őszinte pillanat
Minden?
Az voltál te:
Minden
Becsukom hát a szemem
Ahogy most megint meghal bennem
Valami, ami megsem született
S nélküled
Egy bánatból kinőtt virág az éj
Szirmait a magány rágja szét
Portugál szonettek
25.
Évekig súlyos szívvel jártam én
- Addig míg meg nem láttam arcodat -
S lelkemben bú és bú fakadt
A természetes örömök helyén,
Amelyek úgy remegnek könnyedén,
Mint gyöngysor lüktet tánc közben. Szakadt
Reményem hosszú kínra vált. A nagy
Ég sem emelte túl a földtekén
Súlyos szívem. S most hangod csengve hitt
S ledobtad szívem nagyszerű s örök
Mélyedbe! Szívem zuhan, mint amit
Önsúlya hulló erőkbe kötött -
S szíved zárul a zuhanóra; híd
A csillagok s a suta sors között.
(Kardos László ford.)
Várlak
ha gyilkos ködbe tévedsz
ama sűrűbe érve
ha erőd üszke roskad
fogytán csillagod fénye
ha kilenc táncos tánca
nem igéz dobbantásra
ha a zöld madárnak
biceg a járása
ha már nincs kenyered
s neved a magányra
Üzenj
Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha
legömbölyített szavakkal.
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfalevelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.