nlc.hu
Húsvét (archiv)
Örökséged egy nyuszifészek

Örökséged egy nyuszifészek

Nyuszi, hímes tojás, locsolóvers, kölni, sonka retekkel és/vagy tormával – íme egy valamirevaló húsvét rekvizitumai. De mit jelent a húsvét egy gyerek számára? Erre az írásra készülve napokig kellett rendeznem a gondolataimat.





Mert hát bevallom, az ünnepek közül épp a húsvéttal kapcsolatban vannak már-már röstellni való tartozásaim a fiammal szemben. Hát persze, hogy vannak! Felnőttként, apaként gyakorlatilag újra kellett strukturálnom mindent, ami bennem az ünnepekkel kapcsolatban élt. Az én gyerekkoromban nálunk a karácsonyt fenyőünnepnek csúfolták, a húsvét meg a lakkcipős rokonlocsolkodás kényszerű mizériáját jelentette, amiről talán még azt is mondták, hogy tavaszünnep, vagy mi fene. Az állami ünnepekről meg nem is beszélve, melyeknek a fele már meg sincs. Pedig azok közül egy párat azért bírtam.

A november 4-i ünnepségeken minden évben én mondtam – persze nem akkora átéléssel, mint amekkorával kellett volna –, hogy aszondja: „és akkor eldördültek az Aurora ágyúi”. Ez nagyon komoly volt. A dolog szépséghibája, hogy a standard műsorban ez volt a legrövidebb szerep, amit minden osztályban a legnyomibbak kaptak. Én viszont ezzel együtt bírtam. Majd persze néhány évre rá kiderült, hogy az Aurora ágyúi akkor és ott, útban a Téli Palotához – mert én mindig úgy képzeltem, hogy az valahol ott horgonyzott közvetlenül mellette – egyáltalán nem dördültek el. Ez azért kiábrándító volt. Éppúgy, mint apám vallomása, aki csak kamaszkoromban vallotta be, hogy gyűlölte a május 1-jei felvonulásokat, különösen akkor, ha én is vele akartam menni. Mert ha apám egyedül ment, csak köszönt a vállalati párttitkárnak, a kollégáival mosolyogva, integetve ellépdelt a tribün előtt, majd az első keresztutcánál elkanyarodva jött egyenesen haza. Én ezzel szemben ragaszkodtam ahhoz, hogy nekünk is legyen egy óriásplakát nagyságú tanszparensünk, amit majd apám nyilván boldogan cipel a debreceni Nagyállomástól egészen a Nagyerdőig. Ja, és ha lehet, Marx legyen azon a táblán. Különösen vonzódtam ehhez a figurához, hiszen a nagy triumvirátusban is az ő neve szerepelt legelöl. Így persze apámnak esélye nem volt megúszni a felvonulást, sőt úgy kifáradt, hogy aztán egészen estig aludt. Én meg boldog voltam.

Egy hatéves gyerek világában igen kiemelt, jelentős szerepe van az ünnepre való készülődésnek, az ünnep protokolláris rutinjával, de még inkább a családon belül kialakított liturgiájával együtt. Marci épp abban a korban van, amikor nagyon komoly kérdéseire nagyon komoly válaszokat vár. Nem lehet hülyéskedni, mert itt már mindennek tétje van, most már minden szavamra egy életen át emlékezni fog.


E sorok írásakor még épp csak túl vagyunk március 15-én. Személyes kudarcként könyvelhetem el, hogy Marci fejében most úgy él, hogy Petőfi, Kossuth vállvetve harcoltak Nagy Imre oldalán azok ellen a kedves osztrák bácsik ellen, akik egy tavaly nyári stájerországi kirándulás alkalmával a panzióban voltak olyan rendesek, hogy a kedvéért még a kitömött mormotát is levették a szekrény tetejéről, hogy ő közelebbről, hosszasan is tanulmányozhassa.


A tíz nappal későbbi születésnapom már némiképp egyszerűbb volt. Elvégre neki is szokott lenni születésnapja, sőt már a számokkal is egészen jól elboldogul. Elszámoltunk hát harminchatig, majd megállapította, hogy rettenetesen öreg vagyok.






A húsvét viszont más. Igyekszem nem foglalkozni vele, persze tudom, hogy ez az averzió belőlem fakad. Amennyire sikerült megbékélnem a karácsonnyal, annyira nem tudok mit kezdeni a húsvéttal. Már gyerekkoromban sem. Az eredeti sztori még akkor is zavaros volt, amikor jóval több voltam, mint most a fiam. Karácsonykor megszületik Jézus, és húsvétig keresztre feszítik, sőt fel is támad. Ezt megérteni túl sok volt. Azt viszont pláne nem értettem, hogy mindehhez hogyan jön egy bak nyúl (mert számomra a húsvéti nyuszi mindig is hímnemű volt, amire valahogyan a hímes tojásból asszociáltam), aki madárfészekben lakik, s tudni sem akartam, hogy a tojások hogyan jönnek mindehhez. Meg aztán azok a borzalmas, kamu folklorális szokások a versikékkel meg locsolkodással… Jaj! Máig borsódzik a hátam. Ott állok nagyanyáim előtt: a lábamon lakkcipő, ami már az előző évben is szorított, rajtam a kisdobosingem, amire ezúttal nem a kék nyakkendő, hanem egy gumis csokornyakkendő kerül, mindehhez egy ködvágó-bokalengő szövetnadrág, frissen vágott, precízen lenyalt és oldalt elválasztott frizura, kezemben meg valami ormótlan üveg, benne gyöngyvirágillatú kölni, és mindenki szélesen mosolyogva – anyám a kezét tördelve, szorongva – várja, hogy végre elkezdjem a versikét, amit már két hete gyakoroltat velem. Rettenetes… Ezt persze lehetett még fokozni azzal, amikor az osztálytárs lányokat is meg kellett látogatni, akiktől aztán a szerencsétlenkedésem fejében bénán pingált, semmire sem jó tojásokat kaptam.

Na most, ismerve a fiamat, aki ebben a tekintetben semmivel sem oldottabb egykori önmagamnál, egészen biztosan egy hétig nem állna velem szóba, ha ilyesmikre próbálnám rávenni. S hát lássuk be, olyan nagy energiákat nem is fektetek a dologba. Nyilván könnyebb lenne, ha a hagyományos keresztényi értékek mentén és módján nevelnénk. Legalábbis a húsvét tartalmát illetően. Ezt viszont nem érezném túl őszintének. Ennek hiányában viszont a húsvét afféle szeretetteljes, mókás családi és persze ajándékos ünneppé avanzsált.






Marci nálam jóval opportunistább szemlélettel ötvözi az ünnepek szakralitását. Én egykor elhittem, hogy az ünnepekhez kapcsolódó személyek közül nincs nagyobb király Marxnál, Engelsnél és Leninnél. Ezt a triumvirátust Marci világképében viszont már felváltotta a Jézuska, a Mikulás és a húsvéti nyuszi. Mindegyik ajándékokat hoz. S mit jelent számára ezenkívül a húsvét? Tényleg egy családi ünnep, ami a feleségemnek köszönhetően még kiegészül egyfajta közös kreatív tevékenységgel. Már megvan minden alapanyag – a krepp-papírtól a hobbiboltban vásárolt dekorációs csibéken át egészen a tojásfestő mintákig – ahhoz, hogy egy lenyűgöző „nyuszifészket” készítsünk.

Ahogy elnézem, más családokban sem sokkal jobb a helyzet. Én legalábbis nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy nyúlnak öltözzem. (Lám, annak idején apám mennyivel több áldozatra volt képes miattam, amikor a kedvemért Marxszal végigvonult fél Debrecenen.) Sőt, állatbarátként és Buddha-szimpatizánsként azt sem viselném el, ha egy élő nyúllal bohóckodnánk néhány hétig.


Hát igen, senki sem lehet tökéletes. Marcinak még van egy-két éve, hogy a rájöjjön az igazságra. A felismerés, hogy a Jézuska, a Mikulás és a húsvéti nyuszi ténykedése mögött a szülei álltak, valószínűleg fájóbb lesz, mint amikor én megtudtam az igazságot az Aurora ágyúiról. Talán még szemrehányást is tesz majd. Ezzel együtt felnőttként mégis örömmel gondol majd az ünnepekre. S hát a legnagyobb probléma, ami bekövetkezhet, hogy a majdani, saját családjának a húsvéti liturgiáját kidolgozandóan valamivel nagyobb szabadsága lesz, illetve nagyobb önállóságot igényel majd tőle, mint a többi ünnepet illetően. Esetleg ezt a „nyuszifészek-építés” motívumot átmenti majd. S már ez is jóval több, mint az a kínos, gyomorgörccsel párosult emlékek érzése, ami engem kísért gyerekkorom óta húsvét táján.





Szerzőnk: Tokaji Zsolt
Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa.
Nős, egy kisfiú, Marci édesapja.
• Tokaji Zsolt honlapja »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top