Ne hagyd, hogy kényszerítsenek!

A hír: Visszavették a diétázást megtagadó szépségkirálynőtől a koronát. Diétára akarták fogni a mexikói szépségkirálynőt, ő azonban úgy döntött, nem teszi kockára az egészségét. Cynthia de la Vega néhány hónapja győzött a Nuestra Belleza Mexico nevű szépségversenyen, amivel elnyerte a jogot, hogy képviselhesse hazáját a novemberi Miss World megmérettetésen Londonban. A mexikói verseny szervezői viszont a múlt hónapban úgy ítélték meg, hogy a 19 éves lány meghízott, ezért összeállítottak számára egy meglehetősen egysíkú fogyókúrás étrendet, amit e-mailben küldtek el neki. A szépségkirálynő először ugyan nem zárkózott el kategorikusan attól, hogy leadjon néhány kilót, viszont szerette volna, ha ezt szakemberek felügyelete alatt teheti, állítása szerint azonban a szervezők ezt nem voltak hajlandók biztosítani a számára. A vita addig fajult, míg a lány kijelentette, nem fog fogyókúrázni. Az illetékesek ekkor visszavonták tőle a szépségkirálynői címet, persze hivatalosan nem a túlsúlyára, hanem arra hivatkozva, hogy nem elég elkötelezett és fegyelmezett. „Elég egészségesnek érzem magam, hogy képviseljem a hazámat, ezért úgy gondolom, ez igazságtalanság. Elvették tőlem a koronát, amit elnyertem. Pedig az az enyém” – kommentálta a döntést a CNN-en de la Vega.

Okos kis makrancos Kata, aki kitart a saját igazsága és elképzelése mellett. Ezzel fel is hívta magára a sajtó figyelmét. Egyébként nem nagy hír egy szépségkirálynő jelenléte a világban, hiszen évtizedek óta világszerte megválasztanak egy-egy újabb szépséges lánykát győztesnek. Így viszont azonnal egyénisége is lett, mégpedig tűzről pattant. Így már lehet sztorit hozzákötni, íze van, stílusa. Bizonyára sokkal nagyobb sikert ér el így – legalábbis egy darabig –, hiszen máris nagy az érdeklődés iránta (feltehetően nagyobb, mintha némán aláveti magát a szépségipar gurujai akaratának). Cynthia de la Vega (lám, már a nevét is jólesik kóstolgatni…) ezzel a döntéssel több üzenetet is generált – még ha akaratlanul tette is.

A kérdések, amiket bennem fölhozott: ki kiszolgáltatott kinek? Hogyan függünk egymástól (partnerviszony, hierarchia)? Mennyire lehetünk egy projekt eszközei? Szabad-e beadni a derekunkat olyan dolgoknak, amikben nem hiszünk? Mennyire érdemes kompromisszumot kötni a sikerért? Ezekre a kérdésekre a válasz persze mindig egyéni. Izgalmas, hogy a 19 éves szépség nem egy bólogató birka. Hogy nem hagyta magát uralni, befolyásolni. Hogy ragaszkodott a saját igazához, ami egyébiránt jogos is. Nem volt túl nagy a kérése, csak annyi, hogy szakember segítsen neki a diétában. Nyilván, ha egy ilyen apró és jogos kérést nem teljesítenek neki a szervezők, akkor a későbbiekben csak rosszabbra számíthat. Konkrétan arra, hogy lelketlenül használják őt eszközként. (Modellvilág, színes pokol, ez már csak egy ilyen biznisz…) Ennek a lánynak pedig a saját élete és egészsége úgy tűnik, fontosabb, mint a karrierje. Ami meg ráadásul épp ettől lódul meg… Nyilvánvaló, hogy a modellszakmához elengedhetetlen a fegyelmezettség, a részleteket viszont nem tudjuk. Nem tudjuk a hangnemet, a stílust, amiben a lánnyal kommunikáltak, bár már az önmagában szolgál némi információval, hogy egy ilyen fontos hírt, hogy fogynia kell, e-mailben küldenek el. Olyan, mintha emberszámba se vennék a másikat (körülbelül mint amikor egy főnök e-mailben mond föl az alkalmazottjának).

Rengetegszer megéltem az életben azt a helyzetet, amikor alapjáraton pattan le rólam a másik ember elvárása, utasítása vagy iránymutatása. Ötéves voltam, amikor anyukám elvitt a városunk művházában levő rajzszakkörre felvételizni. A festőművész (aki a szakkört vezette) túl fiatalnak talált, de anyám győzködésére – hogy legalább nézze meg, milyen tehetséges vagyok – engedett, és nagy kegyesen közölte: „Jól van kislány, akkor rajzolj egy házat virágokkal!” Erre én: „Nem rajzolok! Azt rajzolok, amit akarok.” Erre fölvett. Én voltam az egyetlen kis pisis a tizennégy év fölötti csoportban…
Érdekes módon tizenhét évvel később, amikor felvételiztem a Jazz Konzervatóriumba, a spirálon ugyanez a mintázat jött be. Gonda János igazgató-tanár úr (látva a 0,4 tizedes írásbelimet, amivel be se mehettem volna szóbelizni) megkérdezte, mért mentem oda. Mi a valódi okom, érvem? Erre én:
– Azt nem mondom meg, mert úgysem hiszik el.
– Ne vicceljen Gyöngyi, ez itt egy felvételi bizottság, tudnunk kell, mért jött ide!
Erre elmeséltem azt, amiben akkor hittem, miszerint előző életemben néger férfi rabszolga voltam, és a spirituálék éneklése vitt a legközelebb az Úrhoz, és most úgy érzem, ebben az életemben ezt tovább kell vinnem jazztanulás formájában. Ezen végtelenül meglepődtek (most is látom magam előtt, ahogy elkerekedett a szemük), és azt mondta Gonda tanár úr:
– Tudja mit, Gyöngyi, énekeljen.
És ide is fölvettek.

Hogy mikor érdemes szabálykövetőnek lenni és mikor nem, ez mindig a helyzettől függ (a legjobb ilyen döntéseknél az éberség), és attól, mennyi vér van az illető pucájában.