Adél 18 éves volt, amikor kiderült számára, hogy apja nem az édesapja. Az információt születésnapjára „kapta” anyjától egy fekete-fehér fénykép kíséretében, amin egy fiatal férfi pózol fürdőnadrágban a Balaton partján. Édesanyja úgy gondolta, felnőtt korba lépő lánya előtt nem tarthatja tovább titokban, ki a vér szerinti apja.
Sokk volt a javából. Adél először lefagyott, aztán sírt, később pedig rettentően dühös lett. Nem értette, miért kellett ezt ennyi ideig eltitkolni előle. Anyja azzal mentegette magát, hogy nem tudta eldönteni, melyik lenne az ideális kor, mikor nem ejtene sebeket, hogyan tudná úgy közölni, hogy a legkevesebb kárt okozza. Imre, a nevelőapa csak csendben asszisztált, nem akart beavatkozni, és valahol neki sem volt fontos az, hogy kiderüljön az igazság. Amikor megismerte a feleségét, ő már állapotos volt Adéllal, az asszonyt úgy szerette meg, úgy vette feleségül, hogy tudta, egy másik férfi gyermekét fogja felnevelni. 15 évvel idősebb volt, neki nem lehetett gyereke, és úgy érezte, ezzel teljes lesz az élete. Így is lett. A kislány a szeme fénye volt, rajongásig szerette, a sajátjaként nevelte. Amikor felesége úgy döntött, feltárja az igazságot lánya előtt, kicsit áldozatnak érezte magát ő is, mintha elvennének tőle valamit, amiről azt hitte, az „övé”.
A kései színvallásból végül nem lett családi dráma, mert Adél jól tudta kezelni a helyzetet. Kifaggatta édesanyját, megtudta, hogy vér szerinti apja nem akarta, hogy megszülessen, anyja pedig nem erőltette rá magát. Kapcsolatuk amúgy sem volt több egy fellángolásnál. Akkoriban már ismerte Imrét is, aki kitartóan udvarolt neki, és amikor kiderült a terhesség, egy percig sem tétovázott. Úgy kérte meg a nő kezét, hogy felvállalta, édesapjaként fogja nevelni a születendő gyermeket. Adél egy dolgot tartott csak furcsának, de álmában sem gondolta, hogy ennek köze lehet a „titokhoz”. Amikor serdülni kezdett, apja már nem ölelgette, nem cirógatta, nem húzta az ölébe olyan gyakran, mint korábban. A lánya bújós közeledéseit azzal hárította el, hogy „már nagylány”, amit ő furcsállt ugyan, de elfogadott.
Adél kevéssel az után, hogy kiderült, nem vér szerinti apja nevelte fel, úgy döntött, kinyomozza, ki az édesapja. Pár hét alatt ki is derült, hogy sikeres orvos, Angliában él, és van 2 kisebb gyermeke. Adél felvette vele a kapcsolatot, de a túloldalon nem volt osztatlan az lelkesedés. Édesapja időt kért, hogy átgondolja, miként kezelje az ügyet, ám hetekig nem jött semmi reakció. Adél még kétszer próbálkozott e-mailben, de hiába, semmilyen válasz nem érkezett. Értetlenül állt a tény előtt, hogy saját vér szerinti apja ennyi érdeklődést sem mutat iránta, és ezt csak nagyon nehezen tudta elfogadni.
Adél traumája nem az örökbefogadás tényéből fakadt, ahogy azt feltételeznénk, hanem abból, hogy olyan hosszú ideig eltitkolták előle a valóságot, és amikor feltárták, úgy érezte, mindeddig hazugságban élt.
Fotó: Thinkstock
Mondani vagy nem mondani?
Sok nem vér szerinti szülő ódzkodik attól, hogy szóba hozza az örökbefogadást a gyermeke előtt. A legalkalmasabb időpontot várja, ami viszont sosem érkezik el. Ha az örökbefogadás nem lehet téma a családban, ha a szülők félnek attól, hogy nem tudják majd kezelni a felmerülő kérdéseket, akkor gyakran a halogatást választják. Manapság már úgy készítik fel a szülőket az örökbefogadásra, hogy elmondják, a legjobb az, ha nyíltan kezelik a kérdést. Nincs „ideális időpont” az igazság feltárására, és nem kell addig várni, amíg a gyerek kezd el érdeklődni. Nem életszerű azt képzelni, hogy egy kisgyerek ilyen típusú kérdést tegyen fel. A legjobb, ha a szülő maga hozza szóba a témát, akár úgy, hogy beszél az örökbefogadásról, arról, hogy vannak kisbabák, akiket nagy örömmel várnak és szeretnek, még akkor is, ha nem az az anyuka neveli őket, akinek a hasában növekedtek. Ugyanígy az apa kérdése is természetes módon kerülhet szóba.
Arról, hogy milyen károkat okoznak egy családban a tabuk, a ki nem mondható dolgok, könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Először is, szinte elkerülhetetlen, hogy ne keveredjen hazugságba az, aki titkol valamit. Előbb vagy utóbb szóba jöhetnek olyan kérdések, amelyek megválaszolásához elkerülő stratégiát kell alkalmazni, mismásolni, úgy tenni, mintha… Valaminek az eltitkolása rengeteg energiát követel attól, aki a titkot őrzi. Megváltoztatja a viselkedését – hosszú távon a személyiségét –, és ez kihat azokra is, akik körülveszik, akár úgy, hogy osztoznak a titokban, akár úgy, hogy semmiről sem tudnak, csak észlelik, hogy bizonyos témák érinthetetlenek, vagy furcsa, nem őszinte és spontán reakciókat váltanak ki.
A gyerekek a legbizarrabb dolgokat is képesek természetesen fogadni, ami lehet jó és rossz is. Abban a családban, ahol mindenről lehet beszélni, ahol a légkör őszinte és elfogadó, az örökbefogadás sem lesz tabu. Ehhez természetesen az kell, hogy a szülők képesek legyenek megbirkózni saját bizonytalanságaikkal, félelmeikkel, kételyeikkel. (Civil szervezetek, fórumok, önkéntes hálózatok tudnak ebben segítséget nyújtani.) Az a szülő, aki az örökbefogadott gyerektől azt várja, hogy például elvesztett terhességei miatt kárpótolni fogja, valószínűleg könnyebben esik abba a hibába, hogy titkolódzni kezd és „sajátjaként” akarja tudni.
Tapasztalatok szerint minél később derül ki, hogy valakit örökbe fogadtak, annál nagyobb a trauma és a csalódás. Nehéz elképzelni rosszabb forgatókönyvet, mint amikor a gyerek gúnyoldások közepette, másoktól vagy egy családi veszekedés során egymás fejéhez vágott mondatokból tudja meg, hogy örökbe fogadták. A gyermeknek joga van tudni a származása körülményeit, és ha probléma van, ettől nem fogja kevésbé szeretni a szüleit, jobban mondva nem ettől fogja kevésbé szeretni őket. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása ma már a szülői alkalmassági vizsgálatnak és az örökbefogadást előkészítő tanfolyamnak is fontos témája.
Fotó: Thinkstock
Rossz példa mindig van
István gyűlölte az apját, aki részeges, agresszív ember volt, és soha egy jó szót nem szólt sem hozzá, sem az édesanyjához. Egész gyerekkora abban félelemben telt, hogy mikor kap verést, és rettegett, mert az édesanyját is védtelennek, kiszolgáltatottnak látta. Ő maga kifejezetten problémás, sokat balhézó kamasz volt, gyakran keveredett verekedésbe, vitába, amelyek miatt egyik iskolából a másikba kellett vándorolnia. 18 évesen elköltözött otthonról, és megpróbált a saját lábára állni. A könnyű pénzszerzés lehetősége miatt droggal kezdett el kereskedni. Pár évig jól ment a szekér, aztán lebukott. A börtönben csak anyja látogatta, mert apja időközben meghalt (igaz, míg élt, sem akart hallani a „sittesről”). István egy ilyen látogatás alkalmával tudta meg, hogy szülei nem „édesek”. A láthatásokon ettől kezdve hónapokon át csak az örökbefogadás körülményeiről, előzményeiről faggatta az anyját, aki hatalmas megkönnyebbüléssel mesélte el születése „igaz történetét”. István azt is ekkor tudta meg, hogy apja nem volt mindig olyan, mint amilyennek ő ismerte. Szülei 12 éven át próbálkoztak saját gyerekkel, és az örökbefogadást igazán csak az anyja szerette volna, apja sokáig elzárkózott, majd végül beadta a derekát, de nem sok meggyőződéssel. Istvántól mindig azt várta, hogy „bebizonyítsa”, érdemes volt örökbe fogadni, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Ez a nyomás nem volt jó hatással a családi dinamikára: anyja egyre inkább bűntudattal viszonyult a helyzethez, István egyre lázadóbb és kezelhetetlenebb lett, apja pedig mélységesen csalódottnak érezte magát. Talán az ő életük is másképp alakul, ha a kezdetektől fogva lehet beszélni arról, amit titokként, tabuként kezeltek évtizedeken keresztül.
Nem minden örökbefogadás tekinthető „sikeresnek”, ez tény. Ugyanakkor tudjuk, hogy a vér szerinti gyerek is eltávolodhat a szüleitől, és érezheti magát „idegennek” olyan légkörben nevelkedve, ahol nincs szeretet, kevés az elfogadás és a megértés. Tanulságként talán csak annyit érdemes levonni, hogy a jó családnak nem kritériuma, hogy vér szerintiek-e a gyerekek, de ha nem azok, az örökbefogadás tényével mielőbb meg kell barátkoztatni őket, hogy ne traumaként, hanem az életük természetes, elfogadható velejárójaként tekintsenek rá.
