A doppingszer mint utolsó lehetőség, kiút az önmarcangolásból

Újabb doppingbotrány, Megbukott a teszten, Vérében teljesítménynövelő szert találtak – ilyen és hasonló címszavakra bizony felkapjuk a fejünket, ami arra utal, hogy érzékenyek vagyunk a témára, sőt sok esetben értetlenül állunk a helyzet előtt. Az emberek többsége, beleértve az összes sportszövetséget, mélységesen megveti és elítéli az illegális szer használatát, valamint elhatárolódik minden doppingesettől. Ez történt most is.

15 évesnél fiatalabb magyar sportoló bukott meg a doppingellenőrzésen

A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség (MOKSZ) nemrégen közölte, hogy vizsgálat zajlik egy 16 éven aluli versenyzőjük ellen, akinek a szervezetében a szteroid egy fajtáját mutatták ki. A szövetség egyértelműen kijelentette, hogy mindent megtesz a sportág tisztasága érdekében, hangsúlyozva, hogy a magyar korcsolyasport történetében még nem volt egyetlen doppingeset sem. Az utóbbi mondat, miszerint egyetlen sportolójuk sem akadt még fenn doppingteszten, pozitív értelemben igencsak meglepő, mondhatni különösen szokatlan. Az viszont tény, még ha meg is lepődünk, hogy amióta az emberi közösség elismerésért vagy akár anyagi javakért küzd egymással, a doppingszer előbb vagy utóbb felütötte a fejét: a sportolók teljesítményük fokozása érdekében sok mindent megtesznek, megesik, hogy olyan eszközhöz is nyúlnak, ami nem hogy tiltott, de veszélyes is az egészségükre nézve.

A doppingügyek szinte mindegyike ugyanazon forgatókönyvre épül, mint az előbb említett korcsolyázó története: lebukás, elhatárolódás, kivizsgálás, majd eltiltás. És akkor itt meg is állunk. Miért is? Bennem, szakemberben ilyenkor mindig egyfajta űr, hiányérzet keletkezik. Foglalkozik-e valaki egyáltalán azzal a kérdéssel, hogy mi vesz rá akár egy magyar vagy külföldi sportolót, hogy doppingoljon? Tudjuk-e pontosan, hogy mi a pszichológiai háttere mindennek? Érdekel-e valakit is, mi az a folyamat, aminek az utolsó fázisa a cselekvés, vagyis a tiltott szer bevétele?

Mit értünk doppingoláson?

A dopping szó a holland dop szóból ered. Egy afrikai törzs magas alkoholtartalmú italát hívták dopnak, amit azzal a céllal ittak a harcosok, hogy a bátorságukat növeljék. A doppingolás már az ókori olimpiákon jelen volt, nem véletlen, hiszen a győzelem, a siker, a legjobbnak lenni akkor is elsődleges célként lebegett a sportolók szeme előtt. A társadalmi elismerés, a dicsőség vagy akár az anyagi jólét nagy motiváló erővel hat a mai napig, s a doppingszerek tárháza mára átláthatatlanná vált.

Amíg korábban a sportolók alkoholt, koffeint vagy éppen ópiumot alkalmaztak, addig a 20. század technikai robbanásának köszönhetően olyan anyagok, szerek jelentek meg a „piacon”, amelyek a központi idegrendszert befolyásolva hatnak az ember izomműködésére. A 60-as években szárnyalt és igencsak közkedvelt illegális szerré vált az amfetamin, a fájdalomcsillapítók, nyugtatók vagy olyan kábítószerek, mint a morfin és származékai.

Az egyes sportágak jellemző doppingszere eltérő volt és lesz is mindig, hiszen amíg egy monotonitást tűrni akaró kerékpárosnál előny, ha elkábul a szertől, addig egy sakkozónál ez nemhogy előny, hanem hátrány. Az, hogy mi számít doppingolásnak, az a 21. századra gyökeresen megváltozott, ami azzal is magyarázható, hogy a dopping tömegessé vált. Az olimpiai mozgalom antidoppingkódexe alapján a dopping „a sportoló egészségére potenciálisan káros és/vagy teljesítményének növelését elősegítő, a sportoló szervezetében kimutatható, bizonyítottan alkalmazott eszköz (módszer vagy anyag)”. A kihívás innentől kezdve nagy: ki tud olyan doppingra alkalmas szert behozni a „piacra”, ami még nincs a tiltólistán, de képes emberfeletti teljesítményt kihozni a sportolóból.

Fotó: iStock

Irreális elvárás magunk felé, amikor az önértékelés a tét

Az, hogy valaki doppingszerhez nyúl, az soha nem egy hirtelen döntés következménye. Mindig egy folyamat utolsó szakasza, amikor a sportoló már nem áll meg a fantáziálás szintjén, hanem beveszi a „csodaszert”. A legtöbb esetben a bevitt szer célja hosszú távon a maximális erő és teljesítmény fokozása, azonban rövid távon az aktuális kudarc, rossz eredmények elkendőzése. Azok az emberek, akik nem tudnak veszíteni, akiknek a maximális teljesítmény is fél eredmény, azok előbb nyúlnak illegális szerhez, mivel nagy a tét, ami nem más, mint az önértékelésük.

Az önértékelés itt arra utal, hogy a teljesítmény által határozza meg a sportoló az értékességét. Másképpen fogalmazva azt éli meg, hogy csak akkor szerethető, ha teljesít, csak akkor értékes, ha mindenkinél jobb. A teljesítmény ebben az értelemben egy eszköz, aminek a segítségével látja magát jónak vagy rossznak. Talán fura ezt így olvasni, de valóban ez a fekete-fehér látásmód jellemző, csak ezen szélsőség létezik a fejükben. A fáradságos munka, a rengeteg lemondás, az edzők, a társadalom elvárása egy olyan működésmódot hoz létre a sportolóban, hogy egy idő után már nem kell senkinek sem mondani, hogy legyél jobb… A legjobb akar lenni. Minden sportoló a lehető legtöbbet szeretné kihozni magából, szeretne 24 órában csúcsformában lenni, persze nehéz a küzdelem, ha ezzel mindenki más így van, és még nehezebb a küzdelem, ha önmagunkkal kerülünk szembe.

Kutatások szerint az illegális szerek használatának a valószínűsége akkor nő, ha a sportoló hullámvölgyben van, ha  nem hozza a kívánt eredményeket. Ilyenkor fogalmazza meg magában, hogy „ki akarok kerülni a hullámvölgyből mindenáron…”. Az önmagát marcangoló sportoló valójában nem hisz a saját képességeiben, önmagát és teljesítményét megkérdőjelezi, és ezzel együtt van egyfajta negatív, pesszimista jövőképe a  teljesítményére vonatkozóan. Pszichológiai értelemben torzul a valóságészlelésük, irreális és illogikus gondolkodásmód keríti hatalmába őket. A félelem a kudarctól – ami egyenlő a megszégyenüléssel –, valamint a kiút keresése együtt vezet el egy olyan vélt megkönnyebbüléshez, aminek az eszköze a doppingszer. 

Álomvilágban, függősségben

Egy doppingoló sportoló szorong, sőt személyisége hasonlít a drogfüggőkéhez. A doppingszer elcsábít, maga alá gyűr. Ki ne akarna jobb és gyorsabb eredményt, főleg, ha még a napi ritmusomon sem kell változtatni. Így két legyet üthetek egy csapásra: megszabadulok a belső kínzó, önmagamat leértékelő gondolatoktól, valamint sikert aratok, reflektorfényben úszva az önbecsülésemet is megerősíthetem. Tehát a doppingszer drogként fog funkcionálni: letenni nem lehet, olyan magaslatokba visz, ahol a boldogság leírhatatlan. Vagyis a szer lehetővé teszi, hogy a sportoló elérjen valami hasonlót, amiről álmodni sem mert korábban. Az illegális szerek utáni sóvárgás egyik vezető tünete a függősségnek, ez utal arra, hogy a sportoló számára a dopping anyaga mágikus erővel bír. Lefordítva ezt a pszichológia nyelvére, a sportoló a doppingszert mágikus csodaszernek feltételezi, ami a túlélését szolgálja. Túlélni a megvető pillantásokat, ha nem nyer, túlélni a valósággal való szembenézést, miszerint az ember teljesítménye hullámzó. Kiszállni meg szinte lehetetlen, mivel az álomvilág, irreális tervek beteljesülése nagy kontrasztban áll azzal, amikor nem mi állunk a dobogó tetején, vagy éppen rosszabb formánkat hoztuk egy világversenyen, ahol „elő volt írva”, hogy győzni kell.